Álomharcosok

VI. Megrabolva

Tacitus elvesztette a fejét. Öklével rávágott az üvegre, úgyhogy a hűvös modorú recepciós ijedtében összerezzent és leesett a szemüvege. Két biztonsági őr azonnal ott termett, megragadták Tacitus karját, és hiába kapálózott, kihajították az utcára. Egy harmadik kiterelte a váróból a szülőket és engem. Apa még mindig nem adta fel.

-Kérem! – fordult kétségbeesetten a biztonságihoz, és egy bankjegyet nyomott a kezébe. – Kérem, szóljon a főnökének, hogy Dr. Roy Flybyrd akar beszélni vele. Flybyrd, az ügyvéd! Kérem!

Az őr zsebre tette a pénzt, majd egyetlen szó nélkül apát is kitessékelte, és visszament az épületbe. Az üvegajtón át láttuk, hogy elfoglalja addigi őrhelyét. Esze ágában sem volt segíteni.

Tacitus kétségbeesetten keresett másik bejáratot. De persze nem volt; a földszinten még ablakok sem, az emeleti ablakokat is vasrács védte.

Poppea hisztériás rohamot kapott, James csendben sírt, apa úgy állt, mint akibe villám csapott. Mindezt csak tompán érzékeltem, mintha álmodnám. Lekuporodtam a járda szélére, és a két térdem közé hajtottam a fejemet. Nem akartam érzékelni, nem akartam öntudatomon lenni, nem akartam felfogni, hogy mi történt, hogy idehoztuk Tomyt a veszélybe, ostobán, mintha naiv kisgyerekek lennénk, és elvették tőlünk. Nincs több Tomy, nincs több önzetlen, reménykedő, mindig mosolygó, szabadságvágyó Tomy Lector, csak a hiánya a környezetben, ahonnan kitépték. Behunytam a szemem.

Nem tudom, meddig ültem ott. Arra eszméltem, hogy Tacitus finoman rázogat.

-Tya... Jól vagy?

Felnéztem. Mellettem ült a járdaszegélyen. Nem láttam könnyek nyomát az arcán. Csak valami jeges dacot, és olyan dühöt, ami szokatlan volt tőle.

Megráztam a fejem, nem tudtam, mit mondhatnék. Végre kitört belőlem a néma zokogás. A vállába fúrtam az arcomat, és eláztattam könnyeimmel a mezét. Sután simogatta a hátamat, amíg kicsit lecsillapodtam. Körülnéztem, és láttam, hogy kettesben maradtunk az út szélén. Alkonyodott.

- Apád hazavitte a szüleimet – válaszolta meg a kimondatlan kérdést a barátom. – Megmondtam, hogy téged majd én hazaviszlek a mi kocsinkkal. Gyere. – lábra állított, besegített a kocsiba, becsukta az ajtót, és beült a volán mögé.

- Még nem akarok hazamenni – mondtam rekedten. Az valahogy véglegessé tenné a tragédiát. Visszatérni a hétköznapokba, elmesélni anyának, hogy kudarcot vallottunk, hogy Tomy bement és nem jött ki...

- Én se. Kocsikázzunk egy kicsit.

Nem kérdeztem, hogy hova megyünk, mindegy volt. Tacitus még egyszer felnézett az ablakokra, aztán gázt adott. Céltalanul kanyarogtunk a város utcáin, sárga port kavarva, amerre elhaladtunk. Szél támadt, és már mindenhol örvénylett a por, alig láttunk. Tacitus mégsem állt meg.

-Nem engedem – szólalt meg nagy sokára.

-Mit?

-Hogy elvegyék. Kiderítem, mi lett vele, és kihozom valahogy. Keresek valakit, aki segíthet.

-Mármint keresünk.

-Keresek. Te levizsgázol szépen.

-Persze. Te meg ennyi erővel sportolói karriert építesz. Mi lehet fontosabb, mint Tomy?!

-Be kell fejezned a sulit. Egy-két hét, és szabad vagy.

-Szerinted mennyi rémség történhet annyi idő alatt?

Tacitus hallgatott.

- Ki segíthet még rajtunk? – váltottam témát. – Van bármi ötleted?