Álomharcosok

IV. Álmok nélkül

- Mit csinálunk, ha nem beszél álmában, amíg bent fekszik?

A súlyos kérdést, ami mindkettőnket gyötört, Tacitus tette fel. Késő este volt, a játszótér hintáin ücsörögtünk. A gyerekek ilyenkor már mélyen alszanak, az anyukák pedig őrzik az álmukat. Mert az álom veszedelmes szörnyeteg.

- Nem tudom - ráztam a fejemet.

- Nem lehet megkérni a dokit, hogy legyen kedves kiadni egy igazolást anélkül is? - Tacitus jelentőségteljesen megcsörgette a pénztárcájában az aprót.

- Megpróbálhatjuk, de nem hiszem, hogy menni fog. Ezer éve ismerem, nem valami rugalmas ember. És láttad az arcát, amikor eldöntötte, hogy Tomy ott marad? A pokolba kívánja az egész ügyet. Fél, és ezért nem is hibáztatom, csak...

- Csak azért tegyen meg mindent az öcsénkért. Igaz?

- Igen - mondtam elfúló hangon.

Lelki szemeim előtt megjelent Dr. Ladder arca, erről pedig eszembe jutott még valami.

- Mit szólsz Tom álmához? Neked nem volt ismerős a birkózós jelenet?

- Dehogynem, de hát... Mire gondolsz? Őrültség lenne azt hinni, hogy van valami jelentősége!

- Persze. De azért furcsa az egybeesés. Mintha megálmodta volna, ami velünk történik, ráadásul azonos időben. Nem?

- Ez abszurdum, Tya! - mérgelődött Tacitus. Nem nagyon szereti az abszurdumokat.

- Tudom, hogy az! Nem gondolom, hogy így van. Éppen csak feltűnt. De persze mindenki azt álmodik, amit akar... Vagyis hát... érted - sután elhallgattam.

- Bocs, hogy ilyen ideges vagyok - sóhajtotta kisvártatva Tacitus. - Sok volt nekem a mai nap. Biztos neked is. De bízzunk benne, hogy ez a kórházasdi megoldja a helyzetet. Ha nem, akkor kitalálunk valami mást. Még van egy egész hetünk. Menjünk most haza, és találkozzunk holnap délután Tomynál.

Másnap reggel kellemetlen, gyomorszorító érzéssel ébredtem. Valami rossz történt tegnap. Amikor eszembe jutott Tomy, azonnal kiment a szememből az álom. Lemásztam a galériáról, és az asztali naptáramhoz léptem. Június 12-e volt, szerda. Még hat nap van hátra Tomy születésnapjáig.

Fél órával később kiléptem az utcára, és szokás szerint elindultam az iskola felé. De néhány lépés után meggondoltam magam, és átmentem az úttest túloldalára. Becsengettem a Lectorék otthonával szemközti házba. Mary nyitott ajtót. Egyik kezében vajaskifli volt, a szájában szintén.

- Bocs, hogy reggeli közben zavarlak - szabadkoztam -, csak gondoltam, szólok, hogy ma ne várj Tomyra hiába, mert beteg lett.

Mary zöld szeme elkerekedett. Nagyot nyelt, hogy szóhoz juthasson a kiflitől.

- Akkor... akkor beugrom hozzá tanítás előtt!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondtam gyorsan. - Még biztos alszik.

- Jó, oké, majd talán délután...

- Nem... nem is igazán fogad látogatókat, mert... fertőző! - találtam fel magam szinte boldogan.

- Ó szegény! Mi baja?

Kezdtem kínosan érezni magam.

- Mary! - hallatszott a konyhából egy kiáltás. - Gyere már, még be kell fonnom a hajadat!

- Menj csak, én már úgyis indulok, csak ezt akartam mondani. Szia! - köszöntem el sietősen. Pont a megfelelő pillanatban jött ez a hajfonás, gondoltam elégedetten. Már kezdtem belezavarodni a mondókámba. Világéletemben utáltam hazudni.