Álomharcosok

V. Verseny az idővel

Vasárnap reggel kopogtatásra ébredtem. Anya aznap nem dolgozott. Miközben lemásztam a galériáról, hallottam, hogy ajtót nyit, és néhány halk szót vált valakivel. Tudtam, hogy ki az, mielőtt még kiléptem volna a folyosóra.

Anya hívogatóan a konyha felé terelte Tacitust, de ő megrázta a fejét, és a lépcső felé intett: nem akar zavarni, csak hozzám jött. Ők ketten, ha tehetnék, egész életükben pantomimeznének beszéd helyett.

Tacitus felsietett a lépcsőn. Betereltem a szobámba, és becsuktam mögötte az ajtót. A mozdulatai, ide-oda járó pillantása szokatlan nyugtalanságot árultak el. Nekem sem volt sok szóra szükségem ahhoz, hogy megérezzem, nagy baj van.

- Bocs, hogy így rád török...

- Semmi baj. Mi történt már megint? - kérdeztem.

- Tomyt hazaküldték a kórházból - válaszolta Tacitus.

Nem kérdeztem, hogy beszélt-e álmában. Tudtam, hogy nem. Ha beszélt volna, Tacitus nem lenne most itt. Vagy legalábbis nem ilyen arcot vágna.

- Csak úgy, egyszerűen kitették?...

A barátom egy összehajtogatott papírt húzott elő a farzsebéből, kisimította és felém nyújtotta. A kórházi zárójelentés volt. Egészséges, olvastam, a vakbélgyulladás gyanúja nem volt megalapozott, következésképp további kórházi tartózkodás a beteg számára nem indokolt.

- A szüleinknek azt mondták, hogy szükség van minden ágyra. Én meg azt mondom, hogy félnek, és meg akartak szabadulni tőle! - tört ki Tacitus.

Tompa köd ereszkedett az agyamra. Meg kellett kapaszkodnom a galéria oszlopában. Vasárnap van. Két napunk maradt keddig! Azonnal cselekednünk kell, vagy elveszítjük Tomyt.

- Mi... mi lesz most? Szent ég, mit csinálunk?...

- Arra gondoltam, hogy... - kezdte Tacitus, de elakadt. - Várj, ezt ügyesen kellene csinálni...

Kutatva nézett körül, végül a pillantása megállapodott a nyakamon, és felcsillant a szeme. Megragadta a vállamat, és meglepetésemre a tükör elé kormányzott.

- Ide nézz! Ez jutott eszembe - mondta. Felemelte a bal karját, és megpillantottam a bőrén az utolsó toronybeli esténk nyomait.

Futás, Tya!

Tacitus rábökött a "futás" szóra. Aztán a tükör felé fordított, és a nyakamon lévő feliratokra mutatott.

Utazzunk el...

Elkerekedett a szemem. Mintha kétszeres villámcsapás ért volna; egyszerre két dolgot is megértettem. Azt, hogy Tacitus rájött, hogyan tudjuk kijátszani a rendszert és egyszerűen kommunikálni szavak nélkül. És azt, hogy képes lenne megszöktetni Tomyt.

- Mit gondolsz? - kérdezte.

Alig találtam szavakat.

- Nem is tudom... Azt mindenképpen gondolom, hogy zseni vagy. De... ennél radikálisabb mentőötleted nem is támadhatott volna.

- Tudod, a végső kétségbeesés - mondta keserűen.

- Tudom, és félek, nem lesz más megoldás. De egyvalamit még megpróbálhatunk.

- Mit?

- Segítséget kérhetünk az apámtól.

Apámnak jól menő ügyvédi irodája van a városközpontban. Ha valaki, hát ő jártas a jogi kérdésekben. Úgy gondoltam, bár nincs köztünk szoros kapcsolat, talán a kedvemért ad nekünk tanácsot.