Bria Time-Oneshots

7.WinterIron

Mindennek vége. Minden szarságnak, ami újra elválaszthatna minket, vége. Nincs Ultron, nincs Thanos, és nincs már a többi nyomorék sem. Már csak mi vagyunk, és a Világ. És...

-Tony, gyere már!-Kiabál nekem, miközben hegesztek.

-Mit szeretnél?-Tolom fel az arcomon a hegesztőálarcot, és megtörlöm a szemem.

-Gyere enni, egyébként vasárnap van, megígérted, hogy nem fogsz dolgozni!-Panaszkodott, miközben az eddig a fejemen lévő maszkot az asztalra tettem. Nem válaszoltam, csak csendben odaálltam elé.

Magasabb volt, csak felnéztem rá. Bámultam a kék szemeibe, amelyek olyanok, mint senki másé. Aztán szelíd félmosollyal díjazta a szemkontaktust, és megölelt. Megölelt, azzal a marha hideg vaskezével. Rövidujjús, csupasz karomon végigrázott a hideg, majd mindenhol.

-Sajnálom.-Suttogta.

-Mit sajnálsz, hm?-Néztem fel rá a karjai közül.

-Hogy mindig hideg a kezem.

-Kit érdekel?-Nevettem fel.-Amúgy miért is jöttél, lemaradtam.

-Érted jöttem.

-Mi?-Kérdeztem vissza, de késő volt.

Felkapott menyasszony pózban, és a konyhába vitt. Majd ott lerakott a székre, mintha nem tudnék járni. Én csak nevettem, Ő meg elém tolta az ételt. Egy ideig csendben ettünk, majd megtörtem az eddig felépült hallgatást.

-Itt sokkal jobb mint a Toronyban, itt békésebb. Se fanok, se Clint.-Folytattam az evést, amire Ő felnevetett.

Nevetett, és nem bírta abbahagyni. Aztán sikeresen félrenyelt.

-Úristen! Bucky, megvagy? Jaj, annyira sajnálom!-Veregettem meg óvatosan a köhögő hátát, remélve hogy az segít.

-Aha....Köhh...-Törölte meg a köhögéstől könnyes szemét.

Akkor megint csend kezdett uralkodni köztünk.

-Hé, biztos jól vagy? Nagyon sajnálooom...Egyébként...Egyébként az nem az én pólóm?-Támasztottam meg a könyököm az asztalon.

A partner magára nézett, és az arckifejezésén látszott, hogy igazam lehet abban, hogy nem teljesen a saját ruháiban van.

-Te, hogy kerültek rád a ruháim?-Álltam fel, és mentem oda hozzá. Kinyújtottam felé a kezem.-Kávét?

-Aha, kérek. Amúgy fogalmam sincs miért nem a sajátom van rajtam...Na mindegy.-Állt fel, és ölelt át hátulról a hasamnál. A fejét a vállamon támasztva figyelte amit csinálok.

-Szeretlek.-Erősítettem meg a tényt.

-Én is, Tony.-Puszilt nyakon, amit a szokásos módon egyre vörösödő fejjel díjaztam. Még azóta is csak átölelt, ami jól esett.-Holnap jön Steve, Banner, meg Thor.-Mondta.

-Hogyhogy csak ők hárman? Mármint Natasha nem jön Stevevel?-Vontam fel a szemöldökömet, furcsállva a helyzetet. Most elengedett, mert éppen megfordultam, hogy az asztalra rakjam a kávét.

-Nem mondtak semmit, csak hogy holnap jönnek, ők hárman.-Rázta meg a fejét nemlegesen.

-Furcsa. És mi van, Steve csak harmadik kerékként kísér, vagy hogy?-Nevettem fel.

-De bolond vagy te!-Ölelt át megint ott, ahol az előbb, és nevetett.

-Mit ölelgeted már a hasam?-Nevettem én is.

-Ez egyértelműűű~!-Fogta meg az állam, hogy az arcom közel húzza a sajátjához. A csókra annyival reagáltam, hogy meglepetten becsuktam a szemem, majd viszonoztam Bucky cselekedetét.

-Tessék?-Kérdeztem vissza, mintha nem hallanék jól. Pedig kristálytisztán hallottam; "Ez egyértelmű".-De az...Nem lehet, lehetetlen.

Ráztam a fejem, de már vigyorogtam.

-De, de. Ez lehetséges. Látod, hogy az.-Mormolta halkan, miközben a fejét a vállamon támasztva ölelt.

-Ne vágj át, tudod hogy épp ez a gyengém.-Néztem rá oldalról.

-Miért vágnálak át, te hülye?-Nevetett fel halkan. Az alapjáraton mély hangjához ugyanolyan aranyos, mély "hahaha" társult.

-Ne csináld már ezt, Bucks!-Nem, nem, nem hiszem el. Átver.

-Mit ne csináljak, hm?-Nyomott erőszakosan egy puszit a homlokomra.

-Ezt az egészet. Eddig sem jött össze, hisz lehetetlen. Most miért történt volna úgy valami, ahogy mi akarjuk?-Halkultam el.

-De van egy Bannerünk.-Vonta fel a szemöldökét.

-Ééés?-Végképp összezavart.

-Bruce oldotta meg, neki kell hálásnak lennünk.-Ölelt szorosabban magához, de már nem azzal a "szorongatós" öleléssel.

-Hééé, nem szorongatsz meg?-Nyafogtam az erősebbik ölelésért.

-Nem fogok senkit, ismétlem senkit agyon nyomni. Végképp nem titeket.

-De ne játsszd már ezt, ez lehetetlen! Légszi mondjad már, mi van!-Fakadtam ki.

-Ez van, te hülye! Miért nem hiszed el? Miért hazudnék én neked?-Nevetett fel kínjában.

Én lassan, fagyottan a szám elé emeltem a kezemet, és halkan zokogni kezdtem, azt ismételgetve, hogy "nem nem nem nem nem nem".

Bucky még egyszer átölelt. Most a mellkasomnál kulcsolta össze a kezeit.

-Ne sírj, te...Mit sírsz már? Szeretlek, shhh...-Húzott végtelen csókba.

"Nosztalgialevél, Bannernek.

Emlékszem, amikor három éve segítettél rajtunk. Amikor lehetővé tetted a lehetetlennek látszót. Amikor a kettőnk között szitokszóvá vált 'lehetetlen' újra csak egy szó lett.

Mindketten alszanak most, csak én ülök a garázsban, egy hülye levelet írogatva neked, mikor ott van az sms, meg a hívás is. Mindegy, mert csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönünk mindent. Az időt meg a türelmet, amit a segítésünkre áldoztál.
Mert lehet, hogy itthon, Daisy szemszögében csak "Benör bácsi" vagy, viszont nem tud még mindent. De megígérjük, hogy ha érteni fogja, elmondjuk neki, hogy mekkora köszönet jár az Ő "Benör bácsijának". És lehet hogy én mindig egy faszfej, bunkó paraszt voltam, de szívem is van. Mondjuk azok után, hogy Bucky elrohant vele, nincs. Szívrabló.

  
    Tényleg köszönünk mindent, Banner. El sem tudod képzelni, mennyit emlegetjük fel azt a napot, mikor hülye módjára nem hittem még Buckynak sem.

Köszönjük az időt, meg úgy mindent, Bruce.

   
A. Stark"