Érzéseim darabjai

Kezdem feladni

"A legnehezebb abból a börtönből megszökni, ami a fejemben van."

Egyszerűen nem bírom már, kezdek összetörni. Hiába fastolok napokat, hiába nem eszek szénhidrátot, cukrosat, laktózosat semmi változás sincs. Vagyis van...csak jobban hízok!!! Nem értem, pedig úgy igyekszem.
Tegnap 350 kcl-t ettem, előtte 500-at és semmi. Naponta 2x edzek, hétvégente pedig kilómétereket futok. Már van, hogy olyan gyenge vagyok, hogy az állás is kimerít, de a mérleg még mindig ugyanannyit mutat.

Ma volt az új sulimba a beiratkozás, s látva az osztálytársaimat, egyből előjött a szorongás. Mindenki beszélgetett valakivel, én pedig egyedül álltam, mintha ott sem lettem volna.
Hozzájuk képest, akkora vagyok, mint egy disznó. Senkinek nem volt semmi hasa, annyira másnak éreztem magam.
Bónusz: mikor kijöttünk a suliból hallgathattam anyám megjegyzéseit is.

"El fogunk menni orvoshoz, mert az nem normális, hogy a korosztályodhoz képest, ekkora darab vagy"

"Jól látszik rajtad, hogy régen voltál edzésen"

"Korábban te is olyan sovány voltál"

"Ne is csodálkozz, hisz annyit eszel"

Olykor úgy érzem, hogy anyukám nem is ismer igazán. Tudom, hogy jót akar nekem, de nem tudja, hogy minden napot kész szenvedéssel töltök el csak, hogy megfeleljek az elvárásoknak.
Belefáradtam...

Ezekután feladva az egészet, amiért küzdöttem-hogy szép és sovány legyek-elmentem a KFC-be és telizabáltam magam. Közben végig azon járt az eszem, hogy úgysem ér semmit a célom, amiért küzdök. Nem látszik. Nem dícsérnek meg. Még mindig nem vehetek fel úgy egy feszülős pólót, hogy ne kelljen behúznom a hasam.
Akkor mégis mi értelme van?!?!?!?
A hánytatás sem megy már úgy, mint korábban. Csak öklendezek, de alig jön vissza valami, ahhoz pedig ez túl nagy szenvedés.
Arra is gondoltam, hogy minden kaja után büntetésként megvágom magam, de az nekem nem ér semmit. Még csak örülnék is neki.

Szeretnék végre úgy járni, hogy könnyebbnek érezzem magam.
Hogy ne érezzem a lábamon a súlyomat. Hogy tükörbe nézve egy csinos, vidám, boldog lány nézzen vissza rám. Nem egy szörnyeteg, aki vagyok.

Nem bírok aludni a gondolataimtól és a korgó hasamtól. Jó ha már legalább 4 órát alszok, de azt se egyszerre.
Nem tudom mitévő legyek...

Ez lehet, hogy hülyén fog hangozni, de lehet, hogy bezáratom magam pár hétre a pszichiátriára. Az egyik ismerősöm is ott fogyott 10 nap alatt 8 kilót.
Csak néhány vágás kéne és már meg is lenne oldva, de nem akarom, hogy csalódjanak bennem.
Nem akarom, hogy bolondnak nézzenek, mert nem vagyok az. Csak szeretnék boldog lenni a testemben és nem azt hallgatni, hogy mekkora vagyok.
Azonban félek, hogy az lesz, mint korábban. Az előző ember, akire számíthattam az cserbenhagyott. Nem szeretném, hogy a barátom emiatt hagyjon el. Megígértem neki, hogy megváltozok, de nem megy. Nem bírok úgy lenyelni egy falatot, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom.