Annexus |☑️|

12

Értetlenül pillantottam fel a könnyes szemekbe, végig mértem arcát és szép lassan az én íriszeim sem maradtak szárazon. Minden pillanatban kérdések tömkelege szaladt végig az agyamon, mégsem bukott ki belőlem semmi csak egy kis rövid szócska:

- Miért? – teljesen értelmetlenül hangzott egy olyan ember szájából aki évek óta nem látott szerelme mellett ült az éjszakai égbolt alatt. Nem tudtam eldönteni mit érezek. Bánatot mert eltűnt? vagy örüljek neki? esetleg haragudjak? – miért? – ismételgettem magam elé meredve és jobban megszorítottam a felső anyagát.

- Én annyira sajnálom. – fordul felém ártatlan tekintettel ami ugyan úgy csillog a könnyektől.

- De te..- nem tudom kimondani, azt hittem meghaltál. Azt hittem sosem látlak többet. Azt hittem nem is érdekellek. Mi lenne a megfelelő kérdés? És erre mit lehet mondani mélyen éreztem, hogy egy sajnálom ezek után nem lesz elég. Mégis szívem csak úgy kalapált, egy kisebb szívritmus zavar léphetett fel azokban a percekben.

- Visszajöttem. – simította meg az arcom. – Visszajöttem miattad. – érinti össze homlokainkat amire bennem csak úgy gyülemlenek a kérdések. De nem tudtam megszólalni, most dühös lettem miatta lettem ideg roncs most pedig megjelenik egy ismeretlen lánnyal és szerelmet vall nekem az esküvője előtt?

- Nem...- löktem el magamtól. – Nem. – hátrébb vánszorogtam ügyelve, hogy legalább egy méter távolság legyen közöttünk. – Nem, én már nem várlak vissza. Feleslegesen jöttél. Én nem .. nem szeretlek..- néztem ködösen felé. Mérges voltam és csalódott, ilyenkor az embernek szándéka tönkre tenni mindenkit az 5 méteres környezetben.

- De hisz, én láttam rajtad, hogy.. hiányzik valami és ez azt hittem én ..vagyok az. – halkul el a hangja szakaszosan a végéhez érve a mondatnak. Erre a válaszra azt kelen mondanom igen te vagy az. Hiányzol mert mai napig nem vertelek ki a fejemből. De jegyese van még ha az csalja is, az élete tökéletes lesz, nem hagyhatom, hogy megint minden elromoljon.

- Hiányzott is. De neked tökéletes életed van. Barátnő, sok pénz.. nagy esküvő. Minden embernek ez az álma, neked ezt kell választanod. – sütöm le a szemeimet. – Én csak egy csődtömeg vagyok. Velem nem sokra mész, nem vagyok szép és nem keresek sokat. Gyakran sok velem a gond, és az ágyban sem remekelek. – nevettem fel szégyenemben. Hiába élek kapcsolatban, minden egyes alkalom szörnyen kínos volt. És az összeset meg tudom számolni egy kezemen.

- Adj nekem egy esélyt. – megfogta a kezeimet – megmutatom milyen csodás is vagy valójában. – elpirultam akaratomon kívül is.

- Ez az este. Nem több sem kevesebb. – Magamat sem értettem a válasz miatt de egyszer élünk mondogattam magamban. A telefonomra pillantottam amin elég késői időpontot mutatott és egy üzenetet.

Ne haragudj, ma nem alszok otthon.

Hobi

- Mehetünk? – kérdezte félinken a mellettem álló, amire egy válasz helyet csak bólintottam.

A hatalmas toronyról lemásztunk és Jungkook a kezemet fogva kezdett el húzni a közeli éjjel nappali irányába.

- Ez a hely azóta semmit sem változott. – nézet körbe majd mikor megpillantotta az eladót kicsit megrettent – még az eladó is ugyan az?

Halkan felkacagtam mögöttem amire meg is fordult és egy elégedett mosoly szaladt végig az arcán. Kezeibe vett egy kosarat amit tele is pakolt két üveg borral és egy kis csokival, majd egy kókuszos tusfürdőt is amire értetlenül pislogtam fel.

- Szeretem a kókuszt. – rántotta meg a vállát.

Továbbá is értetlenül meredtem rá de már nem érdekelt, nekem két bor látványa bíztató volt ahhoz, hogy ez semmisé váljon.

Fizetés után elhagytuk a helyet és kézen fogva szálltunk fel a metróra ami valószínűleg már az utolsó lehetett, eddig bírta Kook türtőztetni magát és puszikkal akart kicsit idegesíteni amit nyakam minden pontján elhintett. Alig bírtam eltolni magamtól, nem kicsit férfiasodott meg az évek alatt. A kis fiúból aki elvette a fejemet egy határozott férfi lett, én pedig megöregedtem? Ez a mondat bélyeget nyomott a további utazásra, így ha Jungkook véletlenül átharapná a torkomat akkor sem figyeltem volna fel. Ahogy a metró megállónál is ő rángatott le. Egészen hazáig amit igazából nem tudom, hogy csinált.

- Te honnan tudod hol lakom? – kérdezem miközben a kulcsokkal szerencsétlenkedek.

- Ahogy mondtam már – nyelt egyet. – nagyon hiányoztál.

Megforgatom a szemeimet majd lepakolok. Hoseok nincs itthon ha itt is lenne nem nagyon tudnám zavartatni magam. Elküldeném. Szörnynek érzem magam ha belegondolok mennyire nem is érdekel, hogy megcsalt. Végül is sosem volt álom kapcsolatunk és nem is éreztem annak mindazok mellett, hogy tényleg kedveltem valahol mélyen. A borokat épp tenném be a hűtőbe mikor megérzem, hogy valaki kirántja a kezeim közül.

- Nem. – mondja határozottam majd elkezdi kibontani az első üveget.- Ezt meg kell inni.

Csak sóhajtok egyet és bólogatok. Az övé az estém. Szépen lassan el is fogy az első üveg bár nekem a boros kóla és tökéletesen megfelelt ő tisztén itta meg majd kérdés nélkül készült kikapni a másikat is a hűtőből de sikeresen becsuktam azt előtte. Kicsit szédelegve néztem vele farkasszemet, majd lefelé szegeztem a tekintetem. Nem bírtam állni a pillantását. Kezeivel felemelte az államat de én makacsul ragaszkodtam a konyhában lévő csempéhez. Lehet fel kellene takarítani valamelyik nap.

- Úgy hiányoztál. – dönti homlokát az enyémnek, ismét pirulok csak most az alkohol miatt inkább nézhetem ki mint egy paradicsom. Nagy nehezen felvezetem a tekintetem az előttem álló szemibe és lefagyva bámultam bele abba két elsötétült tekintetbe. Minden benne volt amit látnok kellett. Nem vert át, hiányoztam neki. A szemei csak úgy csillogtak mint az égbolt, nekem pedig ez mindennél többet ért, a szavainál és tetteinél. Kicsit megremegtem mivel kezeit a derekamra rakta. Minden kicsi érintése egy-egy áramütés volt számomra. Felsóhajtottam majd kis mosollyal  néztem ismét a szemeibe.

- Hagy mutassam meg milyen gyönyörű vagy te igazából, az én kezeim között.