Annexus |☑️|

14

Az emberi fájdalom szintekre osztható szerény véleményem szerint. Van amikor főzés közben elvágod az ujjad és könnyezve  keresed a sebtapaszt. Nem marad látható nyoma sem pedig maradandó emléke.

Kicsit fájdalmasabb amikor az eddig megbízható kerékpár dob le magáról, majd egy szilárd gipszbe burkolnak. Fájdalmas, nyoma nem biztos, hogy marad viszont pár év múlva nevetve emlékszünk vissza.

Ezután lehetne besorolni azt a fájdalmat amikor a szülők elmondják nincs Mikulás sem fogtündér. A húsvéti nyúl pedig nem ad csokitojást, még ha erősen szorongatod se.

Majd az első szerelmi csalódás, esetleg viszonzatlan szerelem tinédzser korban . És így tovább. Egészen addig az érzésig amikor a masszív faajtón keresztül hallgatod a párod és a szerelmed közötti veszekedést.

- Én csak törlesztettem. – mondja kimérten a fiatalabb. – Nem tudom ki fektette meg a menyasszonyomat.

- Nem teheted ezt. – mondja felháborodva a másik. – Amúgy is Tae nem szereti ha valaki így közeledik hozzá. Nem hiszem el, hogy pont te törted meg a jeget!

- Tegnap este egyáltalán nem panaszkodott.

- Te. – hallottam ahogy valami eltörik. – Mégis mi a fenét képzelsz magadról kölyök?

Nem tudom meddig hallgattam az egymással ordítozókat. Arra ocsúdtam fel, hogy az ajtónak támasztott háttal könnyezek. Én vagyok a hibás mindenért. Csak én tehetek róla. Ha...Jobban figyeltem volna Hoseokra, ha látom, hogy nem ilyen kapcsolatot akar. Ha...nem hagytam volna, hogy megint vissza esek ebbe a nagy gödörbe amit saját magamnak ástam ki. Feltámaszkodok és fájó fejjel ballagok ki a nappalaiba.

Elhaladok a felborított asztal mellett majd végig nézek a szobán. A váza a fal mellett darabokban. A kanapé is el lett tolva, nem is beszélve a szőnyegről. Nagy sóhaj után végig vezettem a tekintetem a két fiún is akik egymásra vicsorogva engem  figyelembe se véve bámulnak egymásra, tekintetükből süt mennyire utálják most egymást.

- Olyanok vagytok mint a veszett kutyák. – mondom rekedtem majd felemelem a fejem. Kicsit megrettennek a piros szemem miatt majd  engednek a szoros tartásukból.

- Taehyung te tényleg lefeküdtél ezzel? – mutat Jungkookra. Őt megint elkapta valami és összeszorított szájjal néz a barátomra. Fájdalmasan sóhajtok, Hoseok elindul felé majd a csuklómnál fogva ránt egyet rajtam, nyekkenek egyet erre Kook persze egyből reagált és hatalmas pofonnak lesz boldog tulajdonosa, majd nagyot koppanva esik a padlóra az idősebb

- Igen. – mondom miközben felveszem a szemkontaktust. – de nem sajnálom. – törlöm meg az arcom. Érzem ahogy egy kéz a vállamra simít és maga felé fordít. Egy kedves mosoly szökik az arcára és végig simít a puha bőrömön.

- Szeretlek. – mondja majd közelebb hajol hozzám. Kicsit megremegek majd azzal a lendülettel lépek hátra. Nem engedhetem, hogy elrontsa az életét, amúgy is csak egy estéről volt szó.

- Menj el!- hangom kicsit remeg, de mit sem törődve vele folytatom, - Menjetek el! – Megrettenek és értetlenül fordulnak felém. Én pedig remegve állok elötük. – Gusztustalanok vagytok mindketten. Tűnjetek el innen. – Hoseok már feltápászkodik és felvont szemöldökkel mér végig.

- Még mi vagyunk a gusztustalanok? Mondja az aki két sráccal jár össze dugni. – elhalad mellettem és bevágódik a hálószobába, hallom ahogy kinyitja a szekrényajtót majd pakolni kezd.

- Miért? – néz le rám Kook. – Ez mire jó neked? – lép hátrébb. Sajnálkozó pillantást vetek rá majd ismét a padlót figyelem.

- Sajnálom, sajnálom és szeretlek. – minden egyes szó fájt, de csak a fejemben hangzottak el. Ott viszont bevésődtek. – utolsó pillantást vetett rám. Egy csókot nyomott az arcomra majd felvette a cipőjét. Az ajtó nyílt majd a kezébe vette a kabátját.

- Remélem egyszer megtanulsz önző lenni. – mondta majd becsapjta az ajtót.

Az utolsó fájdalom, ami talán a legrosszabb és legfájdalmasabb. Elveszíteni valakit. Valakit aki nem csak néha egy- egy órára köti le az ember figyelmét hanem akar napokra. Hetekre. Évekre. Az a fájdalom amikor rájön az ember, hogy egyedül van. Nincs mellette senki. Nem csak a szürke hétköznapokon. Hanem mindig. Magányosan.