Egy új kezdet

Első fejezet- A baleset

-Hölgyem! Megtudja mondani, milyen nap van? Mi a neve? Megtudja mondani?
Egy pasas valami lámpával világítva a szemembe ezeket kérdezgette...Vagyis inkább ezeket hallottam. Minden féle zsibajt, kiabálást, dudálást és féknyirogást hallottam. Nehezen de feleszméltem.
Pár perce még az útról léptem le, át mentem volna az út másik oldalára.De... Várjunk, most már emlékszem! Őt láttam. Ott állt, úgy ahogy az emlékeimben mikor elöszőr megláttam. A szél csak úgy játszadozott a barna hajával. Fehér alapon fekete mintás polót, egyszerű farmert viselt egy deszkás cipővel. Várt valakire. Rá várt. Phelon Lokwoode-ra . Honnan tudom? Láttam, ahogy oda lépett Tod Saltzmannhoz, az én szerelmemhez, és szájon csókolta. S ebben a pillanatban hallottam az előbb említetteket, elsötétült minden. S most egy mentős fazon szolongat.
-Engedjenek oda! Ne, engedjen már el!-hallottam Kaylee Forbs barátnőm hangját.
-Fejezze be, nem engedhetem oda! Amennyiben nem képes felfogni meg kell kérnem önt, hogy távozzon!- magyarázza Kayleenek Selen H. a mentősnő. Vagyis ezt láttam a ruháján.
-Mi történt? Hol vagyok?- nyüszögtem lágy és kómás hangon.
-Azt mondta hogy csak úgy lelépett a lány az útról?-Selen faggatott egy srácot. Akit még soha életemben nem láttam - Az autó egyenesen neki hajtott?-végül elhallgatott várt a fiú válaszára, kiváncsi tekintettel.
-Igen, sétáltam, onnan jöttem - a fiú egy bizonyos irányba mutatott- és láttam ahogy a lány egy bizonyos pontot érdekesen bámulva lelépett az útról és pár másodperc múlva jött az a szürke autó, egyenesen neki ment.
Azonnal oda szaladtam a lányhoz, és már hivtam is önöket miközben a pulzusát vizsgáltam. A sofőr kikerült minket és elhajtott. Az arcát nem láttam az ablakok sötétített üvegből lehettek.- mesélte el újra a történteket Selennek a srác. A srácnak kellemes, megis furcsán mély hangja volt. Nem igazán látom, mert nagyon homályos minden. Furcsa, ijesztő képek villannak be. Egy olyan helyről vagyis nem kifejezetten hely, olyan mint egy lyuk. Ami hátborzongató, lelkeket láttam, vagy szellemeket?! Nem tudom. Hideg volt, nagyon fáztam, olyan volt mint egy elhagyatott erdőben jártam volna, de még sem.
Aztán elfehérült minden, és magamhoz tértem. Ijesztő volt a hely, de még sem a halál riasztott. Sőt, attól nem féltem. Vártam, hogy mi lesz.
-Jó napot kívánok! Önök Helena Salvatore hozzá tartozói? Kérdezte az időközben megérkezett növéremtől és férjétől Selen a mentős nő. Akinek igazán rikácsoló volt a hangja. Eddig nem tünt fel. Vagyis eddig úgy igazán nem voltam ébren hogy feltünjön.
-Jó napot!-mondták egyszerre.- Miss. Jonathane Sparks,Spektra. Helena nővére - S növérem ezzel a kijelentésével kezet fogott Selennel.- Jonathane Sparks.- mutatkozott be a sógorom a mentősnek.
-Mi történt?-kérdezte Spektra aggódva. Selen kérte a szemtanut, hogy mesélje el a történteket.
Spektráék bemutatkoztak a srácnak. Vagyis Arnlod Natahaksnak, majd elmesélte , a szerencsétlenségem.. Igazi ba...Auu, belenyilalt a fejembe, össze szorítottam a szemem és egy iszonyúan ismerős arc homályosan, néhány pillanatra de bevillant. Olyan éles fájdalom nyilalt bele a bordáim közé, auu. Nem bírtam, felsikítottam. Mire mindenki, a mentősök, Spektráék, barátnőm Kaylee és Arnold is közelebb jött. Majd hirtelen elmúlt, és élesen láttam, a fejem kicsit zsong, de megvagyok.
-Haza akarok menni!-jelentettem ki nemes egyszerűséggel.-Jól vagyok, csak pihenni szeretnék.- ezt már egyel nyöszörgösebben sikerült mondanom. Beszéd közben (már ha lehet ezt annak nevezni) olyan volt mintha a hangszálaim piszkálták volna.
-Nem, nem engedhetünk haza. Bekell jönnöd a kórházba megvizsgál az orvos, és majd eldönti mikor mehetsz haza. Az éjszakát azt biztos bent kell töltened, Helena.-mondta a pasi, akinek a mentős polójára közepes méretű betükkel felvolt irva a neve, Thomas D.
- Wah.. -csak ennyit tudtam reagalni rá. Szuper, nem mehetek haza.. Már csak ez hiányzott. A polóról jut eszembe, egyszerűen el tépődött polóm es tocsogott a meleg és friss vértől. Az én véremtől.
Egy kis idő múlva már mentünk is be a korházba. Kayleenak haza kellett mennie, mert anyukájával megy valahova. Jonathék kocsival jöttek utánunk. Mii, ezt nem értem.
-Nem fogok oda érni.. Értsd meg anya! Szüksége van rám érzem. Muszáj vele maradnom!-mondta Arnold a telefonba. Elkeseredetten, és feszülten.- Tudom, de ezt nem értheted, nem te láttad az egészet..- felelte, majd körülbelül 1percen keresztül hallgatott. Majd hirtelen rám villantott egy aranyos, megnyugtató mosolyt. Barna csillogó szemei azt sugalták minden rendben lesz. Valahogy olyan furcsa érzés fogott el. Talán azért, mivel elég hülyén bámultam. Kinos volt, biztos bolondnak néz.. Egy bolond lánynak, aki bamba bámulásának köszönhetően elcsapott egy kocsi..és most rá is hasonló bambasággal bámul. Szuper..
-Figyelj, haza értem elmagyarázok mindent, de most le kell tennem, megjöttünk a kórhazba..- Ahj anya igen bejöttem vele... Amikor kiderül mikor megy haza, jelzek.- mondta mostmár inkább aggodó, védelmező, mély (alap hangon) ugyanakkor lágyan. -Jól van, köszönöm az ő nevében is. Átadom neki, szia!- s ezzel letette a telefont.
Ezt nem értem, hogy hogy ő igazából egy idegennel (velem) így bánik, és vigyáz rám. Mikor Tod aki egyszer valamikor romantikus érzelmeket táplált irántam mégcsak megsem rezzen... Furcsa ez, én mondom.
-Hogy vagy? - kérdezte a srác, másodszorra, mivel elsőre nem értettem.
-A helyzettől eltekintve, megvagyok, köszönöm!-feleltem nagyot sóhajtva.
-Örülök neki, miért mentél ki az utra? Ki volt az a srác akit annyira figyeltél? Persze, ha szabad kérdezni, nem szeretnék tolakodni!- kérdezte iszonyú kivancsisággal a hangjában. Kedves tőle szerintem.
- A volt barátom, Tod. A lány vele pedig Phenon, akit a barátnőmnek hittem, míg el nem csábította a barátom, Todot...- és itt elcsuklott a hangom, mire Arnold lesimitotta a hajamat az egyik kezével, a másikkal pedig megszoritotta lágyan a kezem.
Eddig fel sem tünt hogy fogja.
Megvizsgalt a doki, azt mondja nagyon nagy szerencsém van, egy ilyen balesetet nem uszott még meg senki ennyire enyhe sérülésekkel. Legalábbb is a doki ezt mondta. Bár nem vetnék rá mérget, hogy ezt nem azert mondja, hogy javítson a helyzeten. Na mindegy.
-A jobb lába eltört, az egyik hangszalagja elszakadt...sürgősen cselekedni kell. Tehát beleegyeznek hogy ma, olyan 30percen belül neki áljunk megmüteni?- kérdezte dr. Hoppfealmann.
Spektráék bolíntottak, így látták helyesnek. S legalabb én sem szenvedek, majd az orvos bolíntott és folytatta. Elmondta a menetét, + miket ajánlatos behozniuk, és egyéb dolgokat. Ennyi jött le, mivel sajog a fejem, a torkomról és a lábamról ne is beszeljünk...
Spektráék elmentek behozni nehány cuccomat amit ajánlott az orvos, Arnold felhívta az anyukáját, tájékoztatta az elhangzottakról. Én írtam Kayleenak, hogy müteni fognak, és amiket a doki mondott. Nem örült neki, irta, hogy családi eseményen vannak, nem tud eljönni, ezt megis értettem, és megigérte, hogy amint tud jön. Kicsit faggatott a srácról, ismerem-e, itt van-e még meg ilyenek. Csupa lányos dolgokat kérdezett. Aztán végül elköszöntem tőle mert az orvos beszélni szeretett volna velem, és Arnolddal.
- Hogy ütötte el az autó, mi volt az előzménye?- kérdezte kedvesen dr. Happfealmann. Eléggé punnyadt vagyok azt hiszem, félig itt sem vagyok, nem tudok ellene mit tenni túlságosan elnyom a fájdalom.
Arnold elmeselte tortenteket. Most már sokadszorra, azt hiszem ez örökké kisérteni fogja..
Az orvos azt mondta hogy 15percen múlva visznek a műtőbe, addig pihengessek. Én az ágyon félig feküdtem és ültem, Arnold oda huzott egy széket mellém és ott üldögélt.
Nem birtam tovább muszáj volt megkérdeznem:
- Hogy hogy itt maradtál velem, vigyázol rám, és inkabb lemondtad anyukáddal a dolgod?- ugy szuszra lenyüszögtem neki. És a válasza iszonyúan meglepett. Kicsit habozott, hogy mit mondjon. De végül válaszolt.
-Nem tudom. Úgy éreztem muszáj veled lennem, habár nem ismerlek. Nem tudok rolad semmit, mégis mintha 1000éve ismernélek, mintha a lelkünk ismernék egymást. Mintha össze láncolva lennének. És mióta elütött az autó, és a karomba vettelek és lefektettelek a fűre, örjöngő, furcsa érzések keverednek bennem...- és elhallgatott. Nagyon furcsa az egész, mindenre számítottam csak erre nem.
- Tudom. Mikor nagyjából tudatomnál voltam, azóta hasonlót...- elkapott a köhögés. Hirtelen fullasztó lett a levegő, majd egy idő után nem kaptam levegőt. Iszonyú sikollyal telt meg a fejem, másodpercenként jelent majd tünt el a pasi arca aki elütött... Arnoldról ez az idő alatt, semmit sem tudtam. Nem láttam őt. De hallottam, kérdezte mi a baj, mi történt.
Mintha sziven lőttek volna. Hirtelen fájdalom ért,s megszünt minden. Hirtelen újra magamnál voltam. Egy ápoló talán infúziót adott, Arnold a kezemet fogva, lehajtott fejjel ült mellettem. Hirtelen túl sok levegővel telt meg a tüdőm és hatalmasat sóhajtottam. Arnold felkapta a fejét, Spektráék is ott ültek, Kayleeval a szoba másik felénél lévő kanapén. Nem tudtam mi történt. Egy valamit igen: Arnolddal kell beszélnem.
Jonath elmondta, hogy 2,5órán keresztül nem voltam magamnál. A szívem néha dobogott egyet-kettőt útána leált. Azt mondták olyan volt, mintha természet feletti lett volna.
Miután meggyőztem mindenkit,hogy jól vagyok,megkértem őket, hogy menjenek ki picit.
-Kérlek picit beszélhetek Arnolddal négy szem közt?-kérleltem a többieket. Mire a srác riadt, aggodó ,csodálkozó tekintettel meredt rám. Kimentek.
- Hé, mi történt, mi a baj?-kérdezte aggódva. Elmondtam neki mindent. Ahogy azt is hogy csupán 5percnek tünt az egész.
-Feltudod így idézni a pasi arcát?-kiváncsiskodott.
- Nem, az autón kivül semmit. Mi történik velem? Megfogok őrülni és dili-házba kerülök?- már már zokogva kérdeztem tőle. Mire azt mondta hogy nem örültem es nem fogok megőrülni. Soha sem hagyná , hogy dili-házba kerüljek.
-Hé, ne sírj Helena. Nézz rám, minden rendben lesz. Miután haza engednek kiderítünk mindent. Jó? Igérem!- igérte meg nekem. Bolíntottam.
- Miért vagy ilyen jó hozzám? Simán itt hagyhatnál de te itt vagy. Pedig a saját hibámból kerültem ide...- mondtam egyre hallkabban. Ő csak a hátamat simogatta. Szorította lágyan és gyengéden a kezem.
Bejött az orvos, elvitt a műtőbe.
Feküdtem, hallgattam ahogy az orvos beszél a társaihoz. Egy nagy darab szemüveges, középkorú pasas egy altató maszkot helyezett rám.
Amitől idővel de elaludtam.
Felkelltem. Mint meg tudtam, kettő napon keresztül aludtam. Arnold, Jonath, Spektra, Kaylee ott álltak az ágyam körül, várták ,hogy magam legyek.
- Mmm, jó reggelt!- szólaltam meg álmosan.
- Hogy vagy? - kérdezték, s mind kiváncsian, aggódva néztek. Azonnal megprobáltam felülni, Jonath és Arnold segített, és a takarót lehúztam a lábamról.
-Be van kötve, már nem fáj annyira. Kicsit sajog.- khm.. Köszörültem a torkom. Kicsit kapar, de oké. Majd megérintettem, van egy pici varrat a nyakamon. Auuu. Ez nagyon fájt, ki is folytak a könnyeim. - Megvagyok, azt hiszem nem szabadultok tőlem egy hamar. Még az sem végez velem ha elgázolnak! U halhatatlan vagyook! - mondtam kicsit viccelődve hogy a többieket is meggyőzzem.
Lefeküdtem, megpróbáltam oldalasan. Nehezen de sikerült.
- Ouh, majdnem elfelejtettük!- kiáltott fel Arnold és Kaylee, és nem tudom honnan de elő vettek egy hatalmas macit. - Ezt neked vettük.- mondták majd abban a pillanatban tártam ki a kezem, megölelhessem őket, először Kayleet, majd Arnoldot. Neki lehetlen egy puszit a nyakára, ezzel megköszönve , mind azt amit értem tett az elmúlt 3-4 nap alatt. Egy idegenért.
-Köszönöm, mindenkinek. Mind azt amit értem tettetek, szeretlek titeket!- mondtam a végébe beleásítva. S hozzá bújtam a macimhoz.
- Nem lenne gond ha én most egy picit aludnék?- kérdeztem, egy újabb ásítással az élen. - Nem dehogy, aludj csak! Szeretünk. - s oda lépett Spektra és nyomott egy puszit a homlokomra. Majd közelebb lépet Jonathane és jó éjszakát kívánt. Megsimogatta a hátamat. Hátrébb állt hogy Kayleeék is elbúcsúzzanak. Kaylee megölelt majd mondta hogy végig itt lesz, kint. Majd Spektráék is helyeseltek rá.
- Itt maradhatok vele , mármint itt bent? Vigyázni szeretnék az álmaira..- mondta vagyis inkább kérlelte Arnold a többieket. Mindenki azt mondta hogy maradhat. Megköszönte, a többiek kimentek. Ő közelebb lépet lehajolt es nyomott egy puszit az arcomra, majd így szólt:
- Helena Salvatore, nagyon csodálatos és különleges lány vagy! És én szerencsésnek mondhatom magam, hogy engem küldött a Sors hozzád!- majd az arcomra akart még egy puszit nyomni, de én inkább elfordítottam a fejem, és megcsókolt. Csodálatos érzés volt. Ajkai tökéltesen passzoltak az ajkaimhoz. Megöleltem, majd jóéjt kívánt, és leült mellém a fotelbe, felé fordulva öleltem, bújtam a macihoz. Majd nyöszörögtem párat és a kezemet felé nyujtottam. Két kezébe fogta és megpuszilta, s elsem engedte.. Ezzel megszünt a világ. Elnehezedtek a pilláim, és elaludtam.
Hangzavarra kelltem fel.. Nyügös voltam.
- Alszik, hagyjad! S légyszives hallkabban mert felfogod kellteni. Mikor elötted csapta el az autó, akkor miért nem érdekelt? Meguntad Phenont és egyből ő kell? Tod..mit akarsz tőle?- erélyes hangnemben mondta Arnold Todnak.
- Köszi..- mormogtam az orrom alatt , s fújtattam egyet. S végig Todra néztem.
- Helena, ne haragudj annyira hülye voltam...- Nem mondta tovább, mert megállítottam!
- Ezt már hallottam.. Elhittem, biztam benned, majd hátba döftél, Phenonnal smárolos képet küldtél! S mikor elöttetek , MIATTAD- szinte üvöltöttem ezt a szót. Majd fennhangon folytattam- a szemed sem rebbent meg! Tehát nem érdekel, felejts el! Ez mindennek a teteje...- Arnold oda lépett hozzám és végig simitotta a kezem.
- Helena, hé, nézz rám! - kérte majd az állam gyengéden oda fordította felé. Lágy csókot lehelt az ajkaimra. Majd folytatta- ne idegeskedj. Nem lesz semmi baj. Szeretnéd, hogy elküldjem?- kérdezte, majd bólíntottam. Vagyis bólíntani akartam, a felénél eltünt minden, és sikítani kezdtem, zuhantam.. Belecsapodtam valamibe és vissza tértem, egy hatalmas levegővétellel kezdtem. Majd ziháltam.
-Hogy nézett ki kivülről?-kérdeztem ijedten.
- 30percre le...le..állt a szi...sziive...szived.- dadogta ijedten aggódva Kaylee. Szuper... - Ah, fantasztikus, ki az a Nevil??- kérdeztem a fejemet kapkodva.
-Ez, hogy jött?- kérdezte Arnold.
- Aki elütött férfinek az arcát láttam, és minden lélek ezt a nevet visíotta..- abba hagytam mielőtt még bolondnak néznek. Mindenki csak pislogott, próbálták felfogni a történteket.
Mindegy. Ezt majd Arnolddal kiderítjük, legalább is remélem segít.
Nővéreméknek mennük kellett volna már dolgozni. Hozzá tenném, már kedd van. Miattam vettek ki szabadságot. Mondtam nekik, hogy menjenek nyugodtan itt vannak a dokik, ápolók nem lesz baj. Hosszú ideig nyugtattam őket, mire hosszas bucsú útán aggodva de elmentek. Megigérték, amint végeznek jönnek.
Elmentek, Kayleenak írt az anyukája,hogy jön érte mert mennek ügyeket intézni. S végére Arnolddal maradtam.
- Anyukád nem haragszik amiert egy idegennel töltöd az időd helyette?- kerdeztem félve.- Nem szeretném, hogy miattam össze zörrenjetek.- jelentettem ki. Furcsán nézett rám.
- Picit zavarja, hogy nem ismer téged. S úgy vigyázok rád. De nem. Nyugi, nem lesz köztünk semmi gond. Amint találkozik veled, mindent megfog szerintem érteni. Óóó, mit szólnál hozzá, ha bejönne anyum is hozzád?-kérdezte a srác, olyan aranyosan nézett rám.
- Öhm, oké. Viszont félek, hogy nem leszek neki szimpi. S az sem tüntet rám jó fényt, hogy figyelmetlenségem miatt elcsapott egy kocsi...a fiát "elszakítottam" tőle.- jelentettem ki. Kicsit kínosan. Mire kuncogott egyet és mondta, hogy 5perc és vissza jön.
Vissza jött egy nővel. Magas, szőke, csinos, kedves és mosolygós volt.
- Jó napot kívánok! Helena Salvatore vagyok. -köszöntem s rá mosolyogtam közben nyujtottam a kezem. Kedvesen válaszolt:
- Szia, tegezz nyugodtan, Carol.- mutatkozott be. Arnold hozott egy széket Carolnak. Leültek mellém. Anyukája kérdezösködött.
- Nem szeretnék bunkónak tünni, de ha szabad megkérdezném.. Hány éves vagy?- ezt igazából nagyon furcsáltam.
- 15. Évemet töltöttem be a múlt hónapban.-feleltem. Mint kideült Carol 18 évesnek nézett. Arnold csak 1 évvel idősebb nálam. Yee.
- Fiacskám, kimennél egy kicsit? Szeretnék vele picit beszélni.- kérte Carol én csak pislogtam nem tudtam, hogy mit csináljak. Arnold rám nézet, azt hiszem megerősítést kért. Tehát bólíntottam és kifele menet mondta, hogy elugrik forró csokiért. Meg anyujának egy kávéért.
Carolra kérdőn néztem, s akkor feltette a kérdést amitől féltem.
- Kedveled a fiam? Láttam, hogy hogyan néztetek egymásra. S látszott, hogy van valami mikor megfogta a kezed. Sose láttam még ennyire életvidámnak, boldognak,aggódónak a fiam. Mindez azóta , hogy felhivott mitörtént. S ha azt nézzük, hogy csupán egyetlen egy hete ismeritek egymást...- s elhallgatott várta a válaszom. Vizslatott, talán valamit szeretett volna felfedezni rajtam.
- Igen, nagyon megkedveltem. Nem tudom milyen volt ezelött. De azt igen, hogy különleges srác. És igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy ő ott volt. Neki köszönhetem, hogy most nem a holtak , hanem az élők sorában vagyok. Azt, hogy mit érzek vele kapcsolatban, kérlek ne kérd, hogy mondjam el, egyszerüen nem tudom megfogalmazni...- elhallgattam és az ajtóhoz kaptam a fejem. Kopp-kopp-kopp. - Igen?- kérdeztem. S benyitott Arnold , megkérdezte, hogy bejöhet-e . Bólintottunk.
- Hanem haragszotok, én most mennék, még van néhány elíntézni valóm.- jelentette ki. Majd jobbulást kívánt, és Arnold kikisérte.
-Arnold! Aranyos lány. Kedves, illemtudó. De kérlek vigyázz , az érzéseid ne engedd szabadon, van egy kis őrültség a szemében. S nem bántani szeretném. Nekem szimpatikus, csak féltelek. Látom, teljesen rajong érted. Csak nem szeretném, hogy megbántson. Jó? Bármikor találkozhatsz vele, csak szólj , hogy mikor, hol, meddig. Ha szeretnél éjszakára bent maradhatsz vele. - Carol ezzel végig simította fia kezét nyomott két puszit az arcara és elment. Üzenetet írtam Spektrának, hogy találkoztam Carollal, jobban vagyok. Ne aggódjon értem. Kopp-kopp. -igen??- kérdeztem. Mire egy ápoló jött be, megvizsgált, megkérdezte hogy érzem magam.
Jött dr. Hoppfealmann ő is megvizsgált. Azt mondta, hogy holnap 14:00 óra körül haza mehetek, ha addig ugyan így marad az állapotom. Ennek iszonyúan megörültem. Mikor az orvos ezeket az információkat megosztotta velem, akkor érkeztek meg Spektráék s velük együtt Arnold is. A drága doktor úr elmondta nekik a nagyszerű híreket, s már egyeztettek időpontot is, hogy hányra jönnek értem. Míg a felnőttek beszélgettek, Arnold oda ült a most már szokásosnak mondott fotelbe mellém. Majd ez ölébe vette a táskáját, s kutatott benne, én a macimhoz bújva figyeltem . Kicsit feszült volt már miközben kotorászott, mintha valamit elvesztett volna. Nem értettem a dolgot, aztán egy megkönnyebbült sóhajt kíséretével tartotta kezét, hogy adjam oda a kezem. Oda tartottam a kezemet, majd megszólalt:
-Hé, csukd be picit a szemed!- kérte, értetlenül és kérdőn néztem rá, immár felülve. - Bízz bennem, jó? - s ezzel lágy puszit lehelt a kezemre. Lehunytam a szemem, nem tudtam mi fog történni, de bíztam benne. Elengedte a kezem, s a másikkal fogta meg, majd a tenyerembe helyezett valamit, mire össze rezzentem, először megijedtem, fogalmam sem volt, hogy mégis mit tehetett a kezembe. Miután már minden lezajlott a fejemben, hallottam ahogy izgatottan, boldogan azt feleli a történtekre:
- Nyugii, nyisd ki a szemed!- kinyitottam, majd a kezemben volt egy egyszerű édes kis selymes dobozka. Nem értettem a dolgot, ismét megkapta a kérdő, értetlen pillantásom. Mire egy édes kuncogást véltem felfedezni. Körbe néztem, az orvos kiment, Jonathane és Spektra ott állt az ágyam végébe és figyeltek minket. Mire Jonath éles, mély ugyan akkor kedves hangja törte meg a csendet:
- Héé, nyissad kii, már mi is nagyon izgatottak vagyunk, hogy hogyan fogsz rá reagálni!- erre még furábban nézhettem Arnoldra. Mivel iszonyú jó ízű kuncogásba kezdett. Aztán azt mondta:
- Hát jó, ha te nem akkor majd én. De légyszíves ne ölj meg miatta, ne borulj ki. Ezt ígérd meg nekem!- bólintottam. Ő talán félve, izgatottan de kivette a kezemből, majd nagy levegőt vett aztán kinyitotta. Nekem abban a pillanatban szó szerint leesett az állam. Egy gyönyörű mégis szolid gyűrű volt benne. Csodálatos volt. Majd a csendet Arnold hangja törte meg:
- Nos, igaz szinte nem is ismerjük egymást, viszont annak oka van, hogy akkor pont én voltam ott és nem más! Okkal találkoztunk, mikor felkaptalak és lefektettelek a fűre és néztelek miközben a mentőket hívtam, éreztem, hogy a lelkünk össze van láncolva, tudtam, hogy minket egymásnak teremtett a Sors! Lehet korai, de én szeretném, hogy a barátnőm legyél! Igaz, tudom gyűrűt leánykérésnél szoktak adni. De ha igen mondasz szeretném, hogy ez a pillanat örökké emlékezetes legyen. Hogy ennek a pillanatnak az emléke a kezeden legyen...- s elhallgatott. Én nem tudtam hirtelen mit mondani.
Csupán közelebb húztam és megcsókoltam. Utána igent mondtam.
-Tudom, korai még ez, de mit érek el vele ha halogatom?-kérdezte Arnold.
Spektráékhoz fordultam:- Ti tudtátok?- kérdeztem kiváncsian. Ők csak kuncogtak semmi több. Tehát tudták. Vajon Carol is tudott róla , s azért jött be? Na mindegy.
Másnap reggel van. Ma a nagy nap. Végre haza mehetek. Áh, jön az orvos a vizsgálatra.
- Jó reggelt kisasszony! Várja, hogy haza mehessen?- Kedveskedett a doki
- Jó reggelt! Igeen- feleltem izgatottan. Arnold a fotelban szuszókált még.
A vizsgálat után nagyon szigorúan nézett rám a doki. Mire kérdőn néztem rá.
-Azt hiszem már csomagolhat haza!- közölte örömmel a hangjában. Én örömömben megöleltem dr. Hoppfealmannt. Miután elengedtem bocsánatot kértem, nem akartam udvariatlan lenni. Mire mondta hogy semmi gond, már megszokta a kicsik is mindig megölelik.
Arnold a sikolyomra felébredt azonnal ott termett mellettem, és megnyugtattam , hogy nincs gond.
Örömmel ölelt át miután közöltem vele amit a doki mondott. Felhívtam Spektrát elmondtam neki a nagyszerű hírt, addig leugrott Arnold nekem reggeliért. Talán negyed órát vagy még többet beszélgettünk. Persze a tegnapit is átnyálaztuk.

Megjött Arnold, hozott nekem gyümi salit. Magának fornetit. Aranyos tőle, de várjunk.. Én nem mondtam neki, hogy egészségesen étkezem. Biztos Kaylee említette neki. Befaltam a salátát, mmm finom volt. Aztán mivel most állok fel a műtét óta először ápoló nélkül, így Arnold segített. Ki kellett mennem pisilni. Utána meg elkezdtünk össze rámolni. Nem tudom, hogyan de sokkal több cuccom van itt, mint amire emlékszem, hogy Jonathék behoztak.
- Kop-kop, jó napot!- köszöntek Jonathane-nék. Megöleltem őket.
És elmeseltem nekik, mennyire örülök, hogy haza mehetek. Majd Jonath és Arnolddal beszélgett.
- Carol tudja, hogy akkor te is Helena egy pár vagytok?- érdeklődött.
- Igazság szerint, igen. Ő segített kiválasztani a gyűrűt. Ami tökéletesen passzol a lány ujjára.- mondta talán dicsekedte boldogan, miközben a kezemért nyúlt és megmutatta. Ami igazán boldoggá tett. Látszott rajta, hogy tényleg boldoggá teszem. S ő is engem.
-Sportolsz valamit?- jött az újabb kérdés.
-Ami azt illeti, igen. Heti 3× lemegyek az edző terembe..- válaszolta Arnold. Csak valahogy az érintésem hallgatásra kényszerítette. Elsétálva mellette végig simogattam a hátát és a karját. Nekem is nagyon jó érzés volt.
Elhaladtam mellette de a kezemet megfogva vissza húzott, megpördültem, mire a karjaiban találtam magam, -khmm- torokköszörülést hallottam, hátra fordultam.
- Össze pakolva minden, a macit hozod majd? Mi kimegyünk egyeztetünk az orvossal egy időpontot ahol a varratot kiszedik. - kérdezte Spektra. Bolíntottam. S azzal ki is mentek. Vissza fordultam Arnoldhoz, mire Ő már az ajkait az enyémre tapasztotta, megszünt körülöttem a világ. Mintha csak ő és én lettünk volna a világon. Szorosan hozzá bújtam, és egy darabig úgy álltunk. Aranyosak lehettünk , mivel ő 181cm én meg 158cm vagyok. Felkapta a sport táskát a vállára, én a macit öleltem szorosan. Lehelt még egy csókot a homlokomra, majd ahogy kiléptünk a kórteremből, a hátam közepe felé megfogott , hogy ha gond lenne el tudjon kapni.
Oda mentünk nővéremékhez, majd megkérdezték, hogy minden oké- e , majd mehetünk-e. Elindultunk haza. Vagyis a parkolóig gyalogoltunk, betettük a csomagtaróba a cuccom, a macit nem. A maci az velünk utazott. Jonath vezetett, Spektra mellette mi hátul.
Megérkeztünk.