☆ wolfstar | 𝘀𝘁𝗿𝗮𝘄𝗯𝗲𝗿𝗿𝘆 𝘀𝗲𝗮𝘀𝗼𝗻 || 𝕞𝕒𝕣𝕒𝕦𝕕𝕖𝕣𝕤 𝕖𝕣𝕒

chapter iii - 'hurt'

Siriusnak sok fejtörést okozott, hogy felfedje-e kapcsolatukat Jamesék előtt, és ha igen, mégis hogyan tegye. Több terve is volt; először is megpróbálta kivárni a tökéletes pillanatot és szemtől szemben közölni vele. De valami mindig közbejött – vagy elbizonytalanodott és tovább halasztotta, vagy James volt túl elfoglalt, esetleg rosszkedvű ahhoz, hogy beszélni lehessen vele. Sirius egyszer még egy közös büntetőmunka alatt is megpróbálta, de mindhiába; James a legrosszabb pillanatban eldőlt a székével, magával rántva egy polcot és annak hangosan csörömpölő tartalmát, a kifényesítésre váró üstöket. Sirius kezdte úgy érezni, hogy a sors ellene dolgozik.

Egy átváltoztatástanon üzenetet írt neki egy kis pergamenre, amit végül Remus vétózott meg, mert szerinte a „Remus és én együtt vagyunk" tartalmú rövid üzenet nem volt elég személyes. Ezután együtt próbáltak meg egy hosszabb levelet fogalmazni, s egy egész délutánon keresztül a könyvtár padlóján hasalva rejtőzködtek, és dolgoztak az üzeneten. Az ötoldalas, magyarázkodással teli levél végül mégsem tetszett eléggé Siriusnak. Pedig Remus egyre csak nyaggatta őt, hogy adja végre oda, mert már nem bírta nézni, ahogy Sirius szenved.

Végül közösen kiegyeztek a hallgatásban, amíg tökéletes alkalom nem adódik. Mondani sem kell, a gyógynövénytanóra előtti szünet a sárkányszobor mögött nem számított tökéletes alkalomnak, sőt – de legalább a titkuk kiderült, és James nem haragudott rájuk. Ez volt a lényeg.

Peternek egyetlen rossz szava sem volt feléjük. Mi több, egy szava sem volt és kész. Nem nyilvánított véleményt, nem panaszkodott, hanem úgy tett, mintha mi sem történt volna. Sirius és Remus ezt igazán nem kifogásolhatták. Egyik barátjuk sem reagált rosszul, ez pedig azt jelentette, hogy a teliholdak idején sorra kerülő expedícióik tovább folytatódhattak.

Ezúttal is, mint minden holdtöltekor, biztosak volt benne, hogy nem lesz semmi baj. Kiosontak az iskolából, átmásztak a Szellemszállást és a Roxfortot összekötő átjárón, s onnan már gyerekjáték volt kijutniuk Roxmorts utcáira. Minden csendes és nyugodt volt a telihold fénye alatt. Az egész falu aludt.

A négy fiatal előtt állt az egész éjszaka. Mivel állatformájukban nem tudtak beszélni, némán ballagtak egymás mellett, és folytatták évek óta tartó projektjüket, hogy felderítsék a falut. Peter felkapaszkodott James hátára, hogy le ne maradjon. Így viszont muszáj volt mindkettejüknek megkerülniük a kis utcákat, ugyanis James hatalmas agancsai túl szélesek voltak a feladathoz. Órákon keresztül csak bolyongtak, egyre kijjebb és kijjebb sodródva Roxmortsból, míg végül a falu szélét elérve vissza kellett fordulniuk.

Közel voltak egy zavartalan, izgalmaktól mentes éjszakához. A hold már elkezdett süllyedni az égen, a tekergők csapata pedig elindult a Szellemszállásra, hogy ott töltsék az éjszaka hátralévő óráit.

Nagyjából félúton lehettek, mikor hirtelen kinyílt az egyik ház ajtaja, és valaki az utcára rontott. A gyenge holdfényben nem látszódott az arca, de Remusnak nem is volt rá szüksége – vérfarkasként nekirontott minden embernek, akit csak meglátott. Ez egy olyan tulajdonsága volt, ami miatt hosszú évekig utálta magát, de mióta barátai megtanultak átváltozni vele, minden sokkal jobb lett. Ám most előkerült ez az ismeretlen varázsló egy kis roxmortsi házból, és mindenki tudta, hogy egy vérfarkas és egy ember tökéletes alapanyagai a katasztrófának.

A férfi, miután ráeszmélt, hogy vérfarkassal van dolga, menekülőre fogta, de nem járt sok sikerrel. Remus utánaeredt, és egyből kiderült, melyikük a gyorsabb futó. James és Sirius a nyomában loholtak, s mind hangoskodással próbálták elterelni Remus figyelmét. Ez sem működött.

A varázsló megragadta a pálcáját, és fájdalmas rontást küldött Remusra. De egy hangos nyüszítés után a vérfarkas újból üldözőbe vette, s ezúttal elkapta.