Egy utolsó pillanat

1.

Minden megváltozott. De tényleg minden. Amikor kiderült, hogy Scorpiussal ikertestvérek vagyunk, anyát nem is úgy hívják, ahogyan eddig hittem, valamint az apám is él, akkor borult fel az életem. Ez volt 3 éve. Emlékszem, amikor először megláttam apát. Úgy élőben. Azt hiszem, akkor tényleg, feltétlenül boldog voltam, és nem is értettem, hogy hogyan bírtam idáig nélküle. Észrevette, hogy közeledek felé, így leguggolt hoozzám, és úgy ölelt át. Más volt az ölelése, mint anyáé. Tükröződött benne, hogy el sem hiszi, hogy itt lehet, és én is itt vagyok, és úgy szorított magához, mintha soha nem akarna elengedni. Én is pont így éreztem.

Varázslatos elmélkedésemből a bátyám szakított ki, aki igaz csak pár perccel idősebb, mégis fontosnak tartja, hogy én legyek a pici hugocskája... Blah...

Éppen a Roxfort expressen zötyögtünk hazafelé, befejezve 4. évünket a kastélyban, várva a nyáriszünetet, hogy "kitomboljuk" magunkat, majd ősszel visszamenjünk, és nekikezdjünk készülni az RBF-ekre. Mondhatom csodás lesz...

- Hahó, Soph! Itt vagy? - integetett kezével Scorpius az arcom előtt.

- Persze, hogy itt vagyok. Mégis hol lennék?

- Az álomvilágodban. Hol máshol? - nézett rám diadalittas mosollyal.

- Mégis mit csináltál? - húztam fel a szemöldököm.

- Miből gondolod, hogy csináltam valamit? - vágott ártatlan arcot.

- Onnan, hogy csak akkor mosolyogsz így, ha bajba keveredtél, de rám kented, vagy ha szívesség kell, esetleg akkor, ha engem vicceltél meg...

- 2 percen belül megérkezünk a Kings Cross pályudvarra. Kellemes szünetet! - hallatszott a vonat falaiból a már megszokott szöveg.

- Na mondjad, mit csináltál? - néztem újra a testvéremre.

- Én semmmmmiitttt - nyújtotta el direkt a szót, tudatva, hogy tényleg tett valamit, csak nem szándékozik elmondani. - És egyébként is, mindjárt megérkezünk, kezdjünk el pakolni.

A vonat hirtelen fékezett egyett, aminek következtében minden és mindenki eldőlt, vagy leesett az ülésről. Megérkeztünk. Mindenki szedelődzködni kezdett, leporolták a ruhájukat, felvették a kisállatuk ketrecét a földről. Én is hasonlóan tettem, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy mit csinált Scorpius. Nem is igazán figyelve emeltem fel Fufu, a furkászom ketrecét, hogy visszateszem az ülésre, amíg rendesen összeszedem magam, de erre sosem lett esélyem. Mármint rendbeszedni magam, ugyanis a következő pillanatban Fufu már nem volt a ketrecben, hanem a kupéban rohangászott. Kisebb felfordulást keltve az ülések között próbáltam nyakoncsípni az állatot, de egyáltalán nem ment. Megijedve tőlem, Fufu kimenekült a kupéból, végig a vonaton, és pont akkor érte el az ajtót, amikor az kinyílt, így le is ugrott róla.

- Fufu, az istenért, gyere vissza! - rohantam utána, nem törődve a sok szülővel, még a sajátjaimmal sem, mert ha Fufu eléri a muglik világába vezető utat, akkor nekem végem. Ott már nem lehet majd megtalálni. Már pedig ő pont arra futott - Ezt nem hiszem el! Ne, ne, ne!

Már majdnem elérte a falat, és készült volna átszaladni, amikor valamibe beleütközött. Vagy inkább valakibe. Ám őt ez sem tántorította el, amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett felkapaszkodni az éppen belépő James lábán.

- Ne haragudj James! - siettem oda hozzá, majd gyorsan leszedtem Fufut a lábszáráról.

- Semmi baj. Régen láttalak Sophie - köszöntött, majd adott egy puszit az arcomra, amibe akaratom ellenére is belevörösödtem. Nem, nem tetszik James, több mint 4 évvel idősebb nálam, ráadásul, olyan mintha a bátyám lenne. Elsős korom óta náluk töltök 2 hetet a nyáron, és ők is nálunk. Mindig viccelődünk, nagyon jól kijövünk, de nem gondoltam volna, hogy kijön az állomásra - Szerintem a szüleid már várnak - mutatott anyáék felé, akik mosolyogva nézték a jelenetet, mellettük pedig Scorp röhögött.

- Ja, igen. Mégegyszer bocsi...

A hazafeléutat kb. végigveszekedtük a bátyámmal, tekintve, hogy megint velem akarta kidobatni az egyik barátnőjét. Esküszöm egyszer rendezek majd egy partit, ahova meghívom az eddigi összes csaját. Exklúzív belépő annak, akit velem dobatott ki. Milyen sokan lennének...

Scorpius éppen azzal büszkélkedett anyáéknak, hogy jövőre prefektus lesz, majd kimentünk repülni a kertbe. Egyszerűen eszméletlen volt! Annyira jó érzés meglovagolni a seprűt, és minél közelebb menni a felhőkhöz. Persze nem annyira jó, mint igazi szárnyakkal, animágus formában, de attól még elképesztő. Több órán keresztül kint voltunk és quiddicseztünk, amikor anya kiszólt, hogy kész van a vacsora.

Így érkeztünk haza. Épen és egészségesen. Csakhogy ez nem tartott olyan sokáig...

Scorpiussal július elején elhagytuk a házat, és "átköltöztünk" Harryhez és Ginnyhez, akik, mint mindig, most is szívesen láttak minket. Ilyenkor nyáron a Potter ház kisebb hadiszállásként működik, vagy mint egy tábor, ugyanis mindenki ott volt. James, Albus, Lily, mondjuk ők ott is laknak, de már Rose és Hugo is becuccolt az ideiglenes szobájukba. Fred és Roxanne pedig utánunk érkeztek, és ezzel meg is lettünk, a többiek ugyanis nem tudtak eljönni nyaralás, stb. miatt.

Este volt már, én pedig nem tudtam aludni, mindenen járt az agyam csak a fontosabb dolgokon nem. Ekkor jutott eszembe, hogy nem otthon vagyok, és anyáék nem zárták el a seprűmet éjszakára, ugyanis képes vagyok arra, hogyha úgy van kedvem, akkor akár az éjszaka közepén elindulok repülni. Óvatosan lerúgtam magamról a takarót, majd feltápászkodtam az ágyból, és halkan átvettem a pizsimet egy egyszerű cicanadrágra, és egy túlméretezett pulcsira, majd fölkaptam a seprűmet és csendben kiosontam a lányokkal közös szobámból. Óvatosan, tudva melyik lépcsőfok nyikorog, osontam ki a házból, le a kertbe, ahol kedvemre röpködhetek. Hosszú szőke hajamat egy gyors kontyba kötöttem, majd felpattantam a seprűre.

Nem tudom mennyi ideig lehettem kint, sőtt, még azt sem tudtam mikor jöttem ki, tehát időben el voltam veszve, de pont nem érdekelt. Még tavaly anyának valahogy sikerült rávennie apát, hogy szerezzenek be egy olyan mugli kütyüt, amin filmeket lehet nézni. Apa először nagyon ellenkezett, majd a végén olyan feltétellel belement, hogy amíg ő otthon van, addig még le is takarjuk azt a fekete téglalap szerű valamit. Persze, hogy nem így történt. Az első alkalommal amikor bekapcsoltuk a dobozt apa dolgozott, tehát nem látta, viszont mikor hazaért akkor még ment. Nem is olyan haszontalan az a dolog, egy csomó műsort lehet benne találni.

Ilyen műsor volt az is, amit kb. egy hete láttam. Valami akrobatikus akárminek volt elnevezve, de nem ez volt a lényeg. A lányok, akik közül volt olyan is, aki velem egyidős, két korláton ugráltak és lendültek felváltva. Nagyon jól nézett ki, ahhoz képest, hogy mugli akármi volt, úgyhogy, mivel azok a korlátok és a seprű nyele kb. hasonlóak voltak, úgy gondoltam kipróbálom. Végülis mi bajom lehet belőle? Aha, sokféle...

Először óvatosan ráálltam a seprűmre, ami igaz a levegőben lebegett, és kicsit rángatózott is, de nem lett baj. Mezítláb voltam, ami először bántotta a talpam, de egy idő után hozzászoktam. Sokkal másabb volt állni a seprűn, mint ülni rajta, aminek az lett a következménye, hogy egy csomószor leestem. Estem a hátamra, a kezemre, az oldalamra, de még a fenekemre is. Már sajgott mindenem, de nem akartam feladni, akkor is meg fogom csinálni!

Századszorra is feltápászkodtam a földről, nem törődve azzal, hogy mindenem tiszta sáros lehet, visszaálltam a seprűre, és ezúttal sikerült is rajtamaradnom. Na, az egyensúly már megvan! Lassan, fél méter magasan próbáltam menni a seprűvel, vigyázva, nehogy olyan mozdulatot tegyek, amit megbánnék. Egyre jobban ment, már biztosan álltam a lábamon, amikor valaki megijesztett.

- Te meg mi a Merlin roggyos süvegét csinálsz?

Íme az első rész! Tudom, hogy egyszer azt írtam, hogy kb. sulikezdéskor fog kijönni ez a könyv, de nem bírtam várni, ezért elkezdtem. Remélem tetszeni fog!