Egy utolsó pillanat

9.

Mélyet sóhajtottam, felkészülve arra, amire kellett. Márminthogy, arra amire több éve vártam, csak nem gondoltam volna, hogy valaha megtörténik.

Lassított felvételben láttam, ahogyan elveszi a gyűrűt valami kis párnáról, amin eddig tartották, majd az ujjam felé közelíti. Azt hiszem belül már sikoltottam, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de nem tehettem. Nem tudta, hogy nem is annak mondta ki az igent akinek tervben volt.

Mikor végre megéreztem az ujjamon azt a gyűrűt, amit a jó büdös életben nem fogok levenni, csak akkor nézett fel rám. Én láttam őt a fátylon keresztül, szemeivel próbált valamit találni, hátha átlát a fehér anyagon, de nem sikerült neki.

Ujjai alig érintették a fátyol szélét, amikor egyik oldalon egy kicsit felemelte. Másik keze a derekamra siklott, úgy húzott közelebb magához, addig amíg teljesen hozzá nem simultam. Még mindig nem látta az arcomat, amikor egyik ujja végigsimított arccsontomon, majd a fülembe suttogott.

- Akkor úgy ahogy megbeszéltük - mondta halkan, miközben az egész úgy tűnt, mintha tényleg megcsókolna. Mármint ülső szemszögből, mert én háttal álltam és egészen közel voltunk egymáshoz - Fölmegyünk a hotelbe, átöltözünk a saját szobánkban, aztán visszajössz az én szobámba és megbeszéljük, hogy mi legyen - hadarta el, majd elhúzódott tőlem, én pedig semmit sem értettem. Most mi van? Hova megyünk? Mit beszélünk meg?

Sajnos a fejben feltett kérdéseim megválaszolatlanok maradtak, és James azzal sem foglalkozott, hogy még mindig fátyol van rajtam. Mondjuk a jelenlévők nem tűntek nagyon meglepettnek, mintha tudták volna, hogy csak egy egyszerű szertartás lesz, utána semmi megvendégelés, tánc, vagy akármi. Annak a szobának az ajtajához értünk vissza, ahol átöltöztem, majd ott James elengedte a kezem és a folyosó végén lévő szobába nyitott be.

- Ha végeztél gyere át - kiáltott még vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Hogy mi van? Most mit kell csinálnom?

Végül úgy döntöttem azt teszem amit mondott és beléptem a szobába. Öltözzek át. Na de mégis mibe?

Akkor pillantottam meg egy nagy, fehér dobozt az ágyon, amire egy lap volt ragasztva.

Ne izgulj, így volt megbeszélve, hogy így fog történni, nincs gond. Vedd fel ami a dobozban van, nem arra számít, de én mindent megadnék ha láthatnám az arckifejezését. Ne mondj neki semmit, csak könyörgöm ne szenvedjetek többet. Azt fájdalmas hallgatni, ahogyan kimondja a nevedet, úgyhogy menj, és tedd boldoggá.

Kate

Azt hiszem tényleg sokkal tartozom annak a lánynak. Óvatosan levettem a doboz fedelét, majd kivettem belőle a ruhát. Fogalmam sincs, hogy honnan tudta, hogy mi a méretem, de ezzel most nem is törődtem. Levettem a menyasszonyi ruhát, majd vigyázva, nehogy elszakadjon, felvettem az újonnan kapott ruhát. Fekete volt, ékkövekkel díszítve, és elég mély dekoltázzsal. Nem mondom, hogy nem imádtam, de azért mégis. Egy kicsit esetleg lehetett volna visszafogottabb.

Kioldottam a hajamat, ami így a hátam közepéig lógott le, elől a két fekete tincs, a többi helyen hófehéren. Lecseréltem a fehér magassarkút, vagyis inkább csak levettem, mert nem vettem fel másik cipőt, így is törte már a lábamat. Lepillantottam a gyűrűmre. Bárcsak ne gondolná meg magát, amikor rájön, hogy én vagyok az.

Az ablak alól egy elég ismerős és indulatos hang szűrődött fel.

- Mégis miért nem mondtad el? - hallatszott anya hangja, mire kinéztem. Természetesen apával beszélt így.