Egy utolsó pillanat

5

...és mindenki legnagyobb megdöbbenésére abban a pillanatban lépett be az a személy, akit egyáltalán nem vártunk.

- Tévedtem - szóltam oda Larának - Nem kell megtanítanunk a professzort, hogy hogyan kell rendesen oktatni...

- Érdekes egy évünk lesz - súgta nekem Scorpius, miközben tapsolva köszöntöttük az új tanárunkat. James Sirius Pottert.

- Már nem is örülök annyira, hogy Kiváló bájitaltan RBF-em lett... - morogtam magam elé, az első James tartotta óra után.

- Miért? Tök rendes volt - vágta rá Betty rögtön, miközben megpróbált kikerülni egy kisebb diákot a folyosón - Bemutatkozott azoknak akik véletlenül nem ismernék, elmondta az idei tananyagot, ismertette a vizsgaköveteléseket, és még csak házit sem adott az első órán. Szerintem ki fogjuk bírni ezt a két évet vele...

- Te szent Merlin, még két év - gondoltam bele abba, hogy milyen lesz Jamesnél, bocsánat, Potter professzornál letenni a RAVASZ-t.

- Tudom, hogy közel álltok egymáshoz, de ...

- Mi? MI nem éllunk közel egymáshoz! Csak a nyár egy részét mindig náluk töltöttem, elsős korom óta. Ennyi. Jóban voltunk, meg asszem még most is jóban vagyunk, de el kell választani a dolgokat. Nyáron James, Ősztől tavaszig a suliban pedig Potter professzor. A fiatalabb. Istenem miért kellett neki is ide jönnie tanítani? Nem elég egy Potter a Roxfort tanári karába? Neeemmm... Kellett mégegy. - sóhajtottam fel - Szegény Albus, neki nehezebb...

- Az biztos... Nem elég, hogy az apja oktatta, most, az utolsó évében még a bátyja is. MOndjuk a húguknak sem lehet könnyebb... - szólt bele a beszélgetésbe Betty is.

- Nem hát. Nekik rosszabb lesz ez az év mint nekem - mondtam sajnálkozva, de akkor még nem sejtettem, hogy számomra ez az év kb. olyan megpróbáltatás lesz, hogy vissza sem akarok majd tekinteni rá. Így léptem be az év első átváltoztatástan órájára, majd utolsóként becsuktam az ajtót, magam mögé zárva a múltamat. Kezdődhet a jelen, vagyis a fájdalmas szenvedéssel teli év.

Imádott szívatni. Egyszerűen imádta amikor melléfogok órán, vagy máshogy csináltam a főzetet. Nem alázott meg, de látszott az arcán, hogy élvezi, ha bénázok. Olykor-olykor még bent is kellett maradnom óra után, hogy én segítsek neki elrakni a hozzávalókat. Ilyenkor általában addig szóval tartott amíg el nem késtem a következő órámról. Mondhatom fantasztikus volt. Nagyjából március közepe lehetett, amikor meguntam, hogy állandóan a szenvedésemet figyeli, és emiatt nem tudok figyelni, úgyhogy elhatároztam, hogy bosszút állok. Előtte való nap láttam pakolás közben, hogy James asztalán egy kis adag Álom bájital van. Tehát nem tud aludni. És ha a megfigyeléseim pontosak, akkor magának készíti őket, tehát könnyebb dolgom lesz.

Aznap reggel a szokásosnál is korábban keltem, majd halkan kiosontam a szobából és a hálókörletből. A mardekár klubbhelységében szerencsére hajnal 5-kor nem volt senki, így a tegnap előre elkészített hozzávalókat egy táskába bedobálva már vittem is a bájitalterem felé. Az egyetlen előnye annak, hogy James benttartott órák után az az, hogy tudom, hogyan nyílik a terem mögötti szertár ajtaja. Hangtalanul osontam be, majd kezdtem el bájitalt főzni. Gondosan adagoltam mindent, vigyázva arra, hogy semmi ne menjen kárba, valamint arra, hogy ne maradjun nyoma annak, hogy itt jártam. A gőzölgő levet lassan beleöntöttem egy olyan kis fiolába, amelyben a többi álom bájitalt láttam, majd elpakoltam, és a helyére tettem a fiolát. Éppen az asztalt söpörtem le, amikor kinyitódott az ajtó. Amilyen gyorsan csak tudtam, lebuktam az asztal alá, hátha nem vesz észre, és nem kell magyarázkodnom. A lámpa fölkapcsolódott, én pedig összeszorított ajkakkal vártam a folytatást.

- Elég kényelmetlen órákat ülni az asztal alatt, kijöhetsz nyugodtam Sophie - hallottam meg a nevető hangját pár perc múlva. Szégyenkezve, lehajtott fejjel másztam ki a tanári asztal alól, majd megálltam Jamessel szemben. - Miért vagy itt? - kérdezte de nem válaszoltam. - Sophie, mit keresel itt?

Lassan felemeltem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, ám amit akkor láttam az egy eszméletlenül hatalmas vigyort csalt az arcomra. A drága bájitaltan tanárom éppen a pár perccel ezelőtt készített főzetemet szürcsölte.

- Reggel Álom bájitalt? Te ma nem tartassz órát? - vontam fel a szemöldököm.

- Dehogynem! Csak így hat, hogyha reggel megiszom - válaszolta.

- Szerintem ez hamarabb fog hatni - nevettem fel, látva, hogy a főzetem máris működik. James haja és szakálla gyors tempóban kezdett nőni, annyira, hogy mire észrevette és észbekapott már szinte beszélni sem tudott.

- Shphe eh a ph muhhevd?

- Tessék? Nem értem... - nevettem folyamatosan, figyelve hogyan bénázik.

- Phusz mshphehed vn hgyh shegihts - bróbálta félretűrni a szakállát a szájából.

- Hogy mondod? Húsz pont a Mardekárnak, a kiváló bájitalért? - nevettem fel - Köszönjük szépen. További szép reggelt professzor úr - csuktam be magam mögött az ajtót, amin keresztül még kihallatszott a kiabálása.

- Ezért még számolunk - hallottam az utolsó szavakat. Úgy tűnik sikerült kisöpörnie a szakállát a szájából.

- Sophie, ez eszméletlen volt - köszönt oda nekem Albus a Nagyteremben ebédnél. James inkább nem szólt egyik tanárnak sem, hogy mi történt, nehogy kiderüljön, hogy egy hatodéves diáklány kifogott rajta, úgyhogy ki sem mozdult a szobájából, csak a tanórákon. Mikor nekünk volt vele óránk, úgy jött be, hogy vagy hatszáz csattal csiptette föl a szeméből a haját, és a szakállát is idétlen módon fogta össze. Természetesen mindenki a bénázását figyelte, voltak akik még meg is szívatták azzal, hogy a hajára vagy a szakállára léptek. Én személy szerint csak élveztem, hogy most az egyszer nem ő nevet rajtam, hanem én rajta.

- Köszönöm. Nem sejtettem, hogy ennyire hatásos lesz - válaszoltam, majd még egy falat süteményt pakoltam a számba.

- Tényleg nagyon nagy voltál. Apa amikor meglátta azthiszem vagy 5 percig nem tudott rendesen beszélni, annyira fulladozott a nevetéstől. Ő is gratulációját küldi - szólt a szomszéd asztaltól Lily, akinek ötödéves lévén ma már SVK és Bájitaltan órája is volt.

- Soph, holnap Roxmorts? - huppant le mellém Lara, velünk szembe pedig Betty.

- Természetesen.

- EZT AKARTAD? - ordítottam neki. Éreztem, hogy a testemet elborítja az indulat, és már szinte nem is én irányítok. Körülöttem egy másodpercre minden homályos lett, majd újra kitisztult a látásom. Igyekeztem visszanyerni az irányítást a testem felett, ám azzal nem számoltam, hogy mi lesz ha sikerül. Pedig sikerült. VIszont akkor már én akartam pusztítani. Mindent.

- Sophie, mit csinálsz? Hallod? Mit művelsz? - kiáltott felém Adam, majd amikor felfogta, hogy nem hallottam amit mond, és továbbra is csak a körülöttem süvítő széllel vagyok elfoglalva, olyan gyorsan rohant vissza a kastély felé, hogy azt a legtöbben megirigyelnék.

Valami különleges érzés fogott el. Körülöttem orkán erejű szél fújt, és mintha én lettem volna egy tornádó közepe, úgy repítette a leveleket, faágakat és köveket körülöttem. Nem féltem. Úgy éreztem én generálom, és nagyon is jól éreztem magam ott, a közepén az egésznek. Csak azt nem sejtettem, hogy ez az egész nem veszélytelen...

A szél egyre erősebben süvített, alig lehetett hallani valamit, mégsem éreztem félelmetesnek. Más volt itt. Kellemesen megnyugtató volt látni és hallani körülöttem mindent. Hirtelen minden sötétedni kezdett, homályosabbak lettem a fák, és már a kastélyt sem láttam tisztán. Sikítást hallottam, mire megremegtem, majd teljesen elsötétült minden...