Dear Friend (KTH FF){Szünetel}

1. rész: Születésnap

- Taehyung! A kötény! – a főnököm, Rachel hangja fékezi meg a lábaimat. Lenézve a mellkasomra észreveszem a kiabálásának az okát.

- Basszus – lekapom magamról a télikabátomat, és már akasztom is ki a nyakamból a munkás kötényemet, mind eközben loholok vissza az étterem felé.

- Vizsga? – kérdezi mosolyogva a középkorú asszony.

- Az utolsó. Nem késhetek, szóval... - a kezébe nyomom a fekete anyagot és már nyargalok is a szürke, latyakos utcán.

- Sok szerencsét! És Taehyung! – nevem hallatára megfordulok, de gyors lépésekkel hátrálok tovább, miközben visszabújok a kabátba – Boldog Születésnapot! – kezemet összezárva kissé meghajolok, aztán a fekete baseball sapkámat jól a fejembe húzva futásnak eredek.

Ez lennék én. A huszonnégy éves Kim Taehyung. Azaz huszonötéves. Éppen a tüdőmet köpöm ki, hogy odaérjek életem utolsó egyetemi vizsgájára. Washingtonban élek már egy éve, pontosan ezek miatt a fránya vizsgák miatt. Mondhatnátok, hogy micsoda szerencsés flótás vagyok, de ne tegyétek. Nem vagyok az. Soha nem is voltam. Az, hogy Amerikában élhetek, önmagában nem feltétlenül jó dolog.

Többek között azért sem, mert folyton rohannom kell valahova. Kétség kívül remek testedzés, de azért higgyétek el, nem jó érzés minden nap gyalogkakukknak érezni magadat. Most éppen az egyetem főépülete felé kanyarodok, már izzad a halántékom, pedig eléggé hideg van. Emlékeztetnem kell magamat, hogy hazafelé vennem kell teát. Folyton mentális jegyzeteket kell készítenem, mert szinte mindig késésben vagyok valahonnan.

Munka, suli, munka suli és folytathatnám. Elég unalmas és elcsépelt, tudom, de ezt dobta a gép. Messze a családomtól, barátoktól és az otthonomtól, úgy érzem, önmagában az itt létem egy óriási teszt. Az élet tesztje, amin nem akarok megbukni. Ahogy ezen az utolsó vizsgámon sem. Éppen a kéttornyú kapu alatt futok el. Már csak egy kanyar, néhány lépcső és helyben is vagyok. Fújtatok, és sokan sandán néznek rám, ahogy elvágtatok mellettük. Feljebb húzom a kabátom cipzárját, holott majd megdöglök, de nem akarok pont most megfázni.

Ez a pillanat pontosan olyan, mint az egész életem. Elszaladok az engem körülvevő emberek mellett, és én semmi mást nem érzek, csak a féktelen száguldást és a szorító érzést a mellkasomban, ahogy egyre közelebb próbálok jutni az álmom megvalósításához. Út közben viszont csak állomások vannak, pihenők, és az emberek mind vetélytársak, vagy akadályok. Elsuhanok mindenki mellett. Rachel azt szokta mondani, hogy még magam mellett is.

A téli csípős hideg az arcomat égeti, mire beesem a tanterembe olyan piros lehet a fejem, mint egy paradicsom. Egy pillanatra meg kell állnom, hogy térdeimen támaszkodva levegőhöz jussak. Visszhangzik a zihálásom a hatalmas térben. Rajtam kívül még úgy tíz diák várakozik itt a tanárra. Az órámra nézek. Még nyolc perc van a kezdésig, így kivételesen arra is jut időm, hogy a terem melletti automatából vegyek egy palack vizet. Ott helyben ki is iszom.

A kézfejemmel a homlokomat törölgetve elindulok a padsorok felé. Amint leülök, rávetem magam a padra. Arcom odatapad a műanyag fóliára, de jólesik a hideg. Meg is fordulok, hogy a másik oldalamat is lehűtsem.

- Gyors voltál – Aron megveregeti a vállamat, amitől majdnem lefejelem az asztalt. Mérgesen nézek rá és lesöpröm a kezét magamról. Valami oknál fogva azt hiszi, haverok vagyunk. Csak, hogy mindenkinek világos legyen – rajta kívül – nem, nem vagyunk haverok. Csak szobatársak. Sajnos. 

- Tae, elvesztettem a fogadásomat. Arra tettem, hogy nem fogsz ideérni időben – egészen közel hajol a fülemhez.  - Szóval lehet, hogy ki kellene segítened megint. – Hátra fordulok felé, és meglátom az ajtóban várakozó nagydarab srácokat. Az egyiket már felismerem. A birkózó csapat kapitánya, és már sokszor törte rám a szobaajtót. Valami Robertson a neve. Aron megint bajban van, de persze szívességet nem tud kérni. Legalább is nem szépen. Rá vezetem a tekintetemet, mire Ő fancsali képet vág. Ez az arc megér egy leírást.