Dear Friend (KTH FF){Szünetel}

2. rész: Találkozás

Ahogy már mondtam, ez nem egy hétköznapi szerelmi történet lesz. Abban sem vagyok biztos, hogy szerelmi történet egyáltalán.

Rátok bízom a döntést, hogy válasszatok: mind ez valóban a szerelemről szól e, vagy csak két emberről, akik hosszú idő után végre találkoznak, aztán elválnak még mielőtt bimbódzó románcuk virágba borulna.

Számomra ez már csak a múlt. Egy boldog történet arról, hogy Soowon mennyire szerette az írás művészetét. Mindig azt mondta nekem, hogy rendes tollal, vagy írógéppel írni sokkal varázslatosabb élmény, sokkal magával ragadóbb, mert nem lehet csak úgy, egy egyszerű gombnyomással kitörölni a már leírt szavakat.

Az mindig hagy nyomokat maga után. Ahogy ő maga is tette.

Sokkal alaposabban meg kell fontolnunk, hogy mit írunk le, hogy milyen szavakat használunk az érzelmek átadásához, vagy akár csak egy egyszerű táj leírásához. És ez a megfontoltság, ez az aprólékos válogatás teszi az egész alkotást bonyolult folyamattá, de végtelenül izgalmassá is. Ez volt az ő módszere az írásra.

Még egy dolgot meg szeretnék veletek osztani.

Tudjátok mit éreztem, amikor elolvastam az első igazi, teljes történetét?

Nem. Persze, hogy nem.

Féltékenységet. Elmondhatatlanul és végtelenül féltékeny voltam. Akartam az ő tehetségét, mindennél jobban szerettem volna úgy írni, mint ő. Még most sem hiszem el, hogy akkor ilyen ostobaságot éreztem. Most már nem is számít. Most már nem vagyok féltékeny.

Nem, egy kicsit sem vagyok féltékeny.

Most már tudom, hogy soha nem fogok felérni az ő szintjére, de tudom, hogy senki más sem fog.

***

Két hét szabadságot kaptam a munkahelyemen. Január közepe van. Rachel azt mondta, adna ő többet is, de sajnos nem tud nélkülözni. Már ez is rendes volt tőle, nem is számítottam ilyen hosszú kimenőre, pláne nem azonnal.

Így aztán széles mosollyal az arcomon sétálok a reptéren és úgy szorongatom a jegyemet, mint ha a lottó nyerőszelvénye lenne nálam. Még az időjárás is az én oldalamon van, a nap hét ágra süt és ezt pozitív előjelnek tekintem. Még egy utolsót szippantok a washingtoni levegőből, mielőtt átlépem a reptér kapuját.

Tudom, hogy hatalmas lépést készülök megtenni, és félek, mit fog szólni hozzá Soowon. Megérintem a nyakamban lógó medált, egy kicsit meg is dörzsölöm, mint ha a meg tudnám vele idézni a dzsinnt, aki teljesíti három kívánságomat. Az egyik az lenne, hogy már ott lehessek nála. Nagyot nyelek, de csak akkor csap mellkason a kaland keltette izgalom, amikor már a felhők felett repülök.

Kinyitom a szememet és már is lázas remegéssel húzom a bőröndömet magam után, mégis boldog mosollyal az arcomon lépem át az Gimpo reptér ajtaját. A havat meglátva már nem csak a képzeletem utazik Soowonhoz, hanem én magam is.

Anélkül, hogy ő tudná.

***

Amikor először megláttam őt, elfelejtettem levegőt venni. A fejemben egy átlagos koreai lányként élt. Küldött magáról fotókat, de azokon valahogy mindig ki volt takarva a fél arca, vagy sapka alá bújt. Nem találtam benne semmi különöset, semmi rendkívülit. Mekkorát tévedtem? Hatalmasat.

Soowon minden, csak nem átlagos lány.

Egyszerű fekete szabadidő nadrágban és egy pasztell zöld pólóban áll előttem. Nem ismer fel. Egy kiskanállal a szájában pislog rám értetlenül, bal kezével a félrecsúszott copfját vakargatja.