Dear Friend (KTH FF){Szünetel}

3. rész: Féltékenység

Vannak emberek, akiket nem lehet megkaparintani. Nem erősebbek, vagy gyorsabbak másoknál, egyszerűen csak van valami különleges bennük, például hogy képesek folyton kicsúszni a karmaink közül. Talán az aurájuk teszi, nem tudom, de mégis arra késztetnek minket, hogy megpróbáljuk becserkészni őket. Megfejteni. Kíváncsivá és iriggyé tesznek minket. Megvan a képességük, hogy őrültté, megszállottá tegyenek. Ám amikor már azt hisszük, hogy végre megszereztük őket, egyszerűen elillannak, és maguk után nem hagynak mást, csak kérdéseket.

Ők nem akarnak mások, különlegesek lenni, egyszerűen csak azok. Egyfajta varázslatos legenda lengi körbe a létezésüket, és éppen ezért akarja mindenki megszerezni őket. Mint az aranyhalat, vagy a dzsinnt a lámpásból.

Soowon is ilyen volt.

Mire én megismertem, már megvolt ez az ellenállhatatlan vonzereje.

De tudjátok, mi az igazság? Az igazság az, hogy ha megkaparintjuk magunknak ezt a bizonyos, számunkra különleges személyt, a varázslat elillan. Megfakul és már nem tündököl úgy, mint amikor, amiért megszerettük. Mint az orkák, akiknek a fogságban legörbül a hátuszonyuk. Éppen ezért nem engedhetjük, hogy bárki is elkapja őket. Még akkor sem, ha ebbe mi magunk is beletartozunk.

Mindenkinek megvan a saját története. Az enyém nem sokban különbözik másokétól. Az egyetlen dolog, ami különlegessé teszi, hogy Soowon benne van.

Mert minden jó sztorinak szüksége van egy érdekes és különleges főszereplőre.

Emlékeztek mit mondtam legutóbb?

Azt, hogy már nem vagyok féltékeny Soowon tehetségére. És ez így igaz.

Nem vagyok, egy kicsit sem vagyok féltékeny.

***

- Mikor tettél itt rendet legutóbb? – kérdezem a lányt, miközben egy vastag porréteget fújok le a mellettem lévő könyvkupac tetejéről.

- Éppen most akartam nekiesni valamelyik nap, de még egyáltalán nem olyan vészes a helyzet.

- Szerintem csak egy kicsit jobban kellene csoportosítanod a dolgokat. Szívesen segítek neked – fordulok felé mosolyogva. Egyáltalán nem olyan koszos a lakás, mint első látszatra tűnt, inkább csak zsúfolt.

Felállok és kicsit kinyújtóztatom a tagjaimat. Végignézem az utamba kerülő könyvhalmokat, majd amikor a konyhába érek, még a mosogató mellett is olvasnivalóba botlom. Egy piros kötésű, idő rágta, elnyűtt példányt veszek éppen a kezembe, amikor Soowon mellém pattan és még mielőtt belelapozhatnék, elveszi tőlem.

- Ez személyes – szorítja a mellkasához.

- Akkor tehetnéd biztonságosabb helyre.

- Én itthon vagyok, azt hittem mindenhol biztonságos. Nem, mint ha sokan járnának hozzám.

- Sohase tudhatod – rákacsintok, majd háttal nekidőlök a mosogatónak.

Szavaimmal együtt csippanást hallok. Valaki éppen beüti a számkombinációt, majd az ajtó is nyitódik. Soowon szeme kikerekedik, szája elé kapja a kezét, elhajítja a kis piros könyvet, majd hátat fordít nekem és sebes léptekkel az előszoba felé veszi az irányt.

- Soowon! Nézd csak mit talál... - egy ismeretlen fiú lép be a lakásba, éppen csak egy picit előbb, mint ahogy Soowon magamra hagy. Amikor egymásra nézünk, ő megáll és gyanakvóan méregetni kezd.

- Te ki vagy? – kérdezi sötéten villanó indulattal a tekintetében. Egyenesen nekem szegezi a kérdést.

- Jimin, hát megjöttél? – karol bele Soowon, és valamiért ettől a mozdulattól feláll a szőr a hátamon. És a felkaromon is, amit pontosan látok, mert éppen keresztbe teszem magam előtt a kezemet. Soowon zavart mosollyal próbálja a fiút a nappali felé terelni, de az nem ereszt engem a szemével. Kedves, szimpatikus csávónak tűnne, ha nem látnám a tekintetében ezt a fenyegető sötétséget. Nem fordulok el, nem érzem azt, hogy félnem kellene bármitől is. Legalább is tőle, biztosan nem.