Cont(r)act /Larry Stylinson~Befejezett/

52

~Harry~ 

-Nem fogok köntörfalazni és őszinte leszek! - kezdett bele mély hangján, szemünkbe nézve. - Azért jöttem előszöris, hogy megtaláljam a fiamat, akit már tizenöt éve keresek... - nézett áthatóan Niallre egy pillanat hatásszünettel, majd folytatta. - És azért hogy teljesítsem Robin utolsó kívánságát.-nézett most anyára, akinek könnyek szöktek szemébe és vonallá préselte ajkait. 
-Maga mégis honnan és mit tud Robinról?!-sziszegte ellenségesen, de látszott, hogy csak fájdalmát próbálja palástolni. 
Eltelt majd húsz év, mióta apa itthagyott minket, de egészen biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyan úgy szereti.
- Mindent elmagyarázok, csak a ti lelketeken múlik, hogy hisztek-e nekem. - De azt tudnotok kell, hogy én csak a szín tiszta igazat fogom mondani! - állta anya pillantását és egy pillanatot várt, hogy folytathatja-e.
Ahogy felfogtuk szavait bólintottunk, Niallt kivéve, aki még mindig mozdulatlanul bámult.
-Csak annyit szeretnék, ha Maura is itt lenne és hallaná! - nézett az ajtó felé, ahol percekkel ezelőtt eltűnt.
-Nem jövök ki! - szűrődött át az ajtón a reszkető fátyolos hang, mire most először látszódtak a férfi arcán érzelmei. Méghozzá a csalódottság és elkeseredettség, de egy pillanat alatt rendezte vonásait.
-Mindent fog hallani, nagyon vékonyak a falak, folytassa csak! - szólaltam meg, mire bólintott.
-Csak annyit kérek, ne kérdezzetek közbe, és bármit is mondok, hallgassatok meg! - mondta, jelentőségteljesen megnyomva a bármi szócskát.
Kissé bizonytalanul, de ismét bólintottunk, hogy kezdheti.
-Szóval... Talán a legegyszerűbb, ha ott kezdem, hogy mi Robinnal testvérek voltunk... - révedt el pillantása. - Nem fogom szépíteni, fiatalok voltunk, vakmerők és bolondok. Pénzt akartunk és hatalmat, mint mindenki, csak nekünk ezt sikerült is elérni... Először csak pár zacskó fehér porral kezdődött, de mire észbe kaptunk, már nem tudtunk és nem is akartunk kiszállni ebből a piszkos világból.
Nagyra nyílt szemekkel hallgattam és azt hittem, ez csak valami rossz vicc, de Rojer arca halálosan komoly maradt. Anya mellettem szájára tapasztott kezekkel, szaporán mozgó mellkassal ült, de ő se szólt semmit.
-De aztán kezdünk felnőni... - folytatta és lehajtotta fejét most először, mióta itt volt. - És mint minden fiatalt, minket is utolért a szerelem... - Tudtam, hogy ahogy mi élünk, nincs esélyünk, hogy valaha is biztonságban élhessen mellettünk valaki... -Én nem voltam önző és bármennyire is fájt, de eltaszítottam magamtól azt, akit a világon a legjobban szerettem... - emelte meg fejét és egy pillanatra a zárt ajtó felé tekintett,majd újra ránk. Hangja és arca ugyan olyan rezzenéstelen maradt, hisz az évek bizonyára megtanították ezt neki. Szemei viszont elárulták, mekkora fájdalmat okoz neki a mesélés.
-De Robin önző volt és nem hitt nekem, hogy mekkora veszélybe sodorja azt, aki mellette van. Ő hitt benne, hogy lehet normális élete. Aztán pár évvel később, miután megszülettél, egyik éjszaka el akartak rabolni, hogy a te életeddel zsarolják meg és vegyék el a hatalmát... - nézett egyenesen szembe, mire úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna és alig tudtam levegőt préselni tüdőmbe. Anya mellettem már némán rázkódott a zokogástól.
-Csak egy égi csodának volt köszönhető, hogy Robin idejében meg tudta állítani. Azon az éjszakán döbbent rá, hogy miről is beszéltem neki évek óta. - csóválta meg keserűen fejét. - Még akkor írt egy levelet, valami egyszerű kis hazugsággal, hogy miért tűnik el örökre és még azon az éjjelen Vegasba költöztünk. Teltek az évek, felnőttünk és soha többet nem engedtünk senkit közel magunkhoz. Harry,-nézett újra szemeimbe- apád nem volt rossz ember, csak fiatal és végtelenül szerelmes.... 
Hallottam, hogy anya már hangosan szipogva sír és az én torkom is fájdalmasan kapart már. 
 - Mi lettünk Vegas legnagyobb drogbárói, de Robin mindigis figyeltetett titeket az embereivel, hogy jól vagytok-e.
Ekkor egy pillanatra megállt és vett pár mély levegőt. Éreztük, hogy innen csak még keményebb lesz a történet. Hihettük volna, hogy ez az egész csak egy nagyon jól kitalált átverés, de nincs az a színész, aki el tudná játszani ilyen élethűen a fájdalmat, ami szemeiben honolt.
- Én pedig azt hittem, le tudtam zárni a múltamat örökre... De mekkorát tévedtem... - nevetett fel keservesen. - A fülembe jutott a hír, miszerint az kering rólam, hogy lehet, hogy van egy fiam. Eleinte azt hittem, hogy csak egy ostoba szóbeszéd, de nem hagyott nyugodni a gondolat, így úgy döntöttem, utána járok. Kerestem, de hasztalan, hiszen azt se tudtam, milyen nyomon induljak el. Robinnak persze nem mertem elmondani, mert féltem, hogy meggyűlöl azok után, hogy én mennyit papoltam neki... Aztán eljött az a végzetes nap... - itt jött el a pillanat, hogy a rendíthetetlen maffiának elcsuklott a hangja.
Lehajtott fejjel nagy levegőket vett, mi pedig tehetetlenül néztük szenvedését. Egy perccel később végül sikerült összeszednie magát és ismét póker arccal tudta folytatni.
-Éppen egy lövöldözésbe keveredtünk. Nem volt újdonság, nem is voltak erős ellenfelek...és ez lett a végeztünk. Túl magabiztosak voltunk és nem vettük észre, hogy egy ember, akit halottnak hittünk, még ránk szegezi a pisztolyt. Robin lökött el és ő kapta helyettem a golyót... - mondta érzelemmentes hangon, de szeméből kigördült egy könnycsepp.
Már nekem is és Niallnek is patakokban folytak a könnyek az arcán.
-Ekkor színt vallottam neki, hogy lehet, hogy van egy gyerekem. Istenem, olyan ostoba voltam, hogy nem tettem meg előbb a büszkeségem miatt.-temette kezeibe arcát egy pillanatra majd újra ránk nézett. - Ő tudta volna, merre induljak, így viszont már csak annyit tudott elmondani, hogy Niallnek hívják. Ismét kerestem, de ez még mindig túl kevés volt ahhoz, hogy rátaláljak. Már nem maradt senki, aki segíthetett volna, így már teljesen feladtam a reményt. De eljött az a nap... - nézett most egyenesen Nire. - Amikor megpillantottalak abban a sikátorban, rögtön tudtam, hogy csakis te lehetsz az! Fogalmam sincs, hogy érdemelhettem ki ezt az égi csodát, de megfogadtam, hogy többé nem hagylak kicsúszni a markomból. Lenyomoztattalak és követtettelek, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csak egy álom az egész. És most itt ülök veled szemben, több mint tizenöt év keresés után és kérdezem, hogy meg fogsz-e tudni nekem valaha is bocsátani? Megmutathatom-e, hogy igenis tudok jó apa lenni? - tárta szét megadóan karját és lehajtotta fejét.
Ismét csend telepedett ránk és vártuk mi fog történni. Teltek a percek, míg végül Niall nagyon lassan megmozdult. Felállt, mire Rojer is ezt tette és mint, aki bűnöző az ítéletét várja, úgy állt meg előtte. Lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni, mert tudtuk, hogy ez fog most mindent eldönteni.
-Apa... - suttogta Niall és ő is széttárta karját.
-Fiam...-válaszolta és szinte egyszerre mozdultak, hogy egy kissé suta, de annál érzelem dúsabb ölelésbe érkezzenek.
A levegőből a fagyosság egy pillanat alatt elszállt és helyét megkönnyebbülés vette át. A vendégszoba ajtajának kivágódása vetetett véget az idillnek. Maura állt az ajtóban kisírt szemekkel, de közben szikrát szórtak. Niall és Rojer úgy ugrottak szét, mintha valami szörnyű dolgon kapták volna őket.
-Maura... Kérlek, beszéljünk! - kérte a férfi és hangja könyörgő volt.
-Húsz év Rojer... Húsz év... - nézett gyűlölettel egyenesen szemébe.
Láttam anyát, ahogy szó nélkül kioson a konyhába. Valószínűleg neki is időre volt szűksége, hogy feldolgozza a hallottakat, valamint jobbnak látta őket kettesben hagyni. Én is megragadtam Niall csuklóját és finoman a szobám felé húztam. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, azonnal felnyikkant.
-Ne Hazz, hallani akarom, mi történik! - tiltakozott mire szám elé tettem az ujjam.
Résnyire nyitottam az ajtót, épp csak annyira, hogy mi mindent jól lássunk és halljunk, de ők ne lássanak meg minket.
-Maura...-suttogta Rojer és úgy indult el felé, mintha kötélen húzták volna, de a megszólított egyre hátrált, míg majdnem kiment a látóterünkből.
-Ne gyere hozzám közelebb, te szemét! - kiáltott fel remegő hangon. -Elhitetted velem, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok neked... Aztán felcsináltál és eltűntél! - fakadt ki és hangján hallatszott, hogy már ismét sír.
- Én tényleg mindennél jobban szerettelek, Mau! Pontosan ezért kellett elhagyjalak, mert mellettem veszélyben voltál!-emelte meg már a férfi is hangját, de a kétségbeesés kihallatszott belőle.
-És ezért éltünk nyomorban húsz évig, mert szerettél?! Anyámék kitagadtak, mert egy kurvának hittek!-kiabálta vissza, de olyan fájdalom csengett hangjából, hogy nekem is hatalmas gombóc nyomta a torkomat és Niall arcán mellettem már masíroztak le a könnyek.
-Esküszöm, ha tudtam volna, hogy gyereket vársz, mindent másként csináltam volna!
-Mégis mi okom lenne pont most hinni neked?! - fonta maga köré karjait és picit ringatózni kezdett.
-Az... - halkította le hangját, mire egy picit mindketten kijjebb hajoltunk az ajtón, hogy semmiről ne maradjunk le, - hogy húsz éve te voltál az első és egyetlen nő, akibe halálosan beleszerettem és húsz év alatt ez semmit nem változott!-suttogta szemébe nézve és széttárt karokkal féltérdre ereszkedett.
Azt hittem, nem jól látok. A rettenthetetlen maffia, Las Vegas legnagyobb drogbárója, aki egymaga tudna végezni egy tucat emberrel, teljesen kiszolgáltatott helyzetben térdel egy gyenge és végletekig összetört nő előtt.
-Maura! Akkor is, most is és örökké szeretlek! Kérlek adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, tudlak úgy szeretni mint akkor és igen is tudnék apa lenni, mégha kicsit el is késtem vele!-pillantott fel a szobámra, egyenesen Niallre egy pillanatra, mielőtt ismét az előtte remegve álló hölgyre nézett. - Kérlek! - suttogta és várt.
Teltek a másodpercek és nem történt semmi. Maura csak reszketve patakokban folyó könnyekkel ölelte magát. Pontosan tudtam, mit érez... Borzasztó érzés, mikor az eszed és a szíved teljesen mást mond. Rojer lassan felállt, mire megállt a szívem. Nem teheti meg, hogy most kisétál az életünkből! Pont most, mikor már csak olyan kicsi kellene, hogy visszakapjuk! Idegtépő lassúsággal közeledett Maura felé, aki még mindig nem mozdult. Már csak egy lépés választotta el őket, mire a férfi egy pillanatra megtorpant. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, kiugrik mellkasomból. És végül megtört a jég... Átszelte a távot kettejük között és átölelte, mire úgy simult karjai közé, mintha oda tervezték volna.
-Szeretlek! - suttogta fülébe. - Innentől minden más lesz, ígérem... - indult el apró puszikkal a fülétől.
Finoman megfogtam Niall vállát és elhúztam, majd becsuktam az ajtót. Ezt már igazán nem illett volna kifigyelni, de ezt barátom is pontosan tudta. Elsétált az ágyamig, keresztben eldőlt rajta és a plafont bámulta. Én is mellé dőltem és így tettem.
-Annyira hihetetlen... - szólalt meg mellettem váratlanul. - Ez az egész... Mintha csak egy álom lenne... - motyogta sokkosan.
-Pontosan... - bólogattam és hagytam, hogy ismét ránk telepedjen a csend.
Tényleg annyira meseszerű az egész... Megjelenik egy idegen ember, akiről kiderül, hogy a legjobb barátom apja és egyben az én apám testvére is...
-Várjunk csak! - kiáltottam fel, mire Ni összerezzent. - Ha Rojer és apa testvérek voltak, akkor mi unokatesók vagyunk! - ültem fel és arcomra széles mosoly ült ki.
-Tényleg... Ebbe még bele se gondoltam! - kerekedett el az ő szeme is.
-Valahogy tényleg mindigis szorosabb volt köztünk a kapcsolat, mint két idegen ember között. - gondolkodtam el még mindig mosolyogva.
-Gyere ide, tesó!-rántott maga mellé, hogy egy ölelésbe vonjon.
Mikor elváltunk, ismét egymás mellett a mennyezetet figyeltük.
-És most mi lesz?
-Fogalmam sincs... - válaszoltam őszintén. - Az biztos, hogy kissé módosulni fognak az eddigi tervek...
-Az biztos... - értett egyet. - Nem tudom felfogni, hogy van apám... - csóválta meg fejét. -Mármint azt eddig is sejtettem...csak érted...-dörzsölte meg arcát.
-Még bele is fog telni sok időbe...-paskoltam meg kezét. - De azért még mindig jobb, mint tudni, hogy soha többé nem láthatod... - sóhajtottam fel, hogy bekúsztak tudatomba Rojer szavai.
-Hazz... Én annyira sajnálom! Én nem azért mondtam! - nézett rám bocsánatkérően kék szemeivel.
-Tudom, persze! - És én is sajnálom... - válaszoltam.
Ekkor jutott eszembe, hogy anya egyedül van lent és valószínűleg neki most nagyobb szűksége lenne a támogatásra! Hiába minden, anya a szíve mélyén még mindig szereti és reménykedett, hogy valaha még viszont lája.
-Lemegyek, megnézem anya hogy van! - keltem fel, mire barátom is mozdult.
-Én is lemegyek anyához...és apához...? - mondta, de olyan furcsán csengett szájából,hogy látszott rajta még ő is ízlelgeti.
A lépcső alján ketté váltunk. Ő a kanapén édesen kézen fogva ülők felé, én pedig a konyha felé vettem az irányt. Egy nagy sóhajjal léptem át a küszöböt és sétáltam anyához, aki háttal ült nekem a pultnál.
-Anyu...-simítottam kezem hátára, mire kicsit összerezzent és szemeit törölgetve szipogva fordult meg.
Rájöttem, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nagy úr a veszteség érzése, amin csak az idő segíthet. De nem is volt szűkség szavakra, átölelte derekam és mellkasomba fúrta arcát és halkan szipogott.
-Tudtam...-suttogta két csuklás között. - Tudtam, hogy apád nem rossz ember! - Tudtam, hogy nem csalt meg és nem azért hagyott el! - rázkódott válla, de szája sarkában megjelent egy halvány mosoly. - Mostmár értem, mi volt az az erő, ami mindig körbelengte...hogy valóban komolyan mondta, hogy ölni is képes lenne, hogy megóvjon minket. - Istenem, remélem, a mennybe jutott minden tette ellenére.
-Oda jutott... - csúszott ki számon meggondolatlanul.
Anya kissé zavartan felnézett rám és vizslatta arcomat, mire lesütöttem szemem.
-Ezt te honnan tudod? - távolodott el tőlem.
-Egyszerűen érzem... - néztem én is szemébe és éreztem, ahogy a titokzatos fuvallat hatására ismét kiráz a hideg.
Anya még pár pillanatig méregetett, majd felállt. Kitörölte szeméből a maradék könnyet és elindult ki.
-Gyere!-nézett vissza határozottan, mire követtem. Átvágtunk a nappalin, pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva a három csendesen beszélgető embert. Ahogy rájuk néztem, melegség járta át szívem, mert úgy néztek ki mint egy régóta összeszokott család. Eközben beértünk anya szobájába, ahol kihúzott egy fiókot, majd legnagyobb meglepésemre kiemelte az alját. Egy picit kutatott benne majd felém fordult.
-Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy ezt odaadjam neked.-fogta meg kezem és egy pici kereszt medálos nyakláncot tett bele. - Ez volt az egyetlen, amit itt hagyott... Ezt a láncot soha nem vette le...-nézett rám könnybe lábadat szemekkel, de mosolyogva, mire én is gombóccal torkomban mosolyogtam vissza.
Áthúztam fejemen a láncot és úgy éreztem, mintha mostmár tényleg mindig velem lenne apa. Megfogadtam, hogy én se fogom soha levenni.
Amikor kimentünk és mi is helyet foglaltunk a kanapékon, abbahagyták a beszélgetést.
-Nos... - köszörülte meg torkát Maura és ránk nézett. - Azt beszéltük...szóval, ha az úgy nektek is megfelelne...hogy mi lenne ha...-tördelte ujjait és láthatóan nagyon ideges volt, mire Rojer átkarolta derekát, ezzel elnémítva.
-Anne és Harry, -nézett ránk- szeretnék veletek élni, vagy legalább a közeletekben lenni. Robinnak ez volt az utolsó kívánsága, hogy legyek mellettetek és vigyázzak rátok.
Hagyott egy kis időt, hogy felfogjuk szavait, majd folytatta.
-Vennék egy ikerházat Mullingarben, ahol mindannyian és együtt tudnánk új életet kezdeni... - nézett ránk várakozásteljesen.
-Istenem, ez fantasztikus lenne! - kapta anya szája elé kezét. - De ez rengeteg pénz, nem engedhetem meg! - rázta meg mégis fejét egy pillanattal később.
-Ugyan Anne! Annyi pénzem van, hogy életem végéig minden nap vehetnék egy új házat!-mosolyodott el Rojer. - Kérlek, ha magad miatt nem is, de Robin és Harry miatt mondj igent!
-Ez...te jó ég! Tényleg, csodás lenne, rendben! - bólintott anya meghatódottan.
-Akkor már most meg is veszem a repülő jegyet és holnap az első járattal indulunk! - állt fel és telefonján kezdett pötyögni.
Szinte egyszerre sóhajtottunk fel.
-Ti ezt fel tudjátok fogni?! - nyögött fel Ni, mire mindannyian megráztuk fejünk.
-Annyira hihetetlen ez az egész... - helyeselt anya, majd csend telepedett ránk. Mindenki próbálta emésztgetni a történteket. Pár perc múlva Rojer is visszatért és lassan beszélgetni kezdtünk. Mesélt az életükről, a sok megpróbáltatásról, amin ők is keresztül mentek, Robinról és türelmesen válaszolgatott a rengeteg rázúdított kérdésre, miközben állát Maura vállán nyugtatta, akit hátulról végig szorosan ölelt.
Mire este lett, végre kezdtem úgy érezni, hogy ez nem csak egy álom, hanem a valóság. Mosollyal az arcomon fészkeltem be magam az ágyamba.
Már csak pár óra az itt töltött időből... - gondoltam, mire arcomra ismét ráfagyott a mosoly...