Zuhanás

3. fejezet

Fényűző díszítés, öt fogás, virágokkal teli asztalok. Elegáns ruhák. Mindenki jólérzi magát, szól a zene, késő estig tartó tánc.
Ez az esküvő mindazok szerint akik nem Sherlock Holmes. Ő nem látott benne egyebet, mint felesleges külsőségeket és üres bájcsevegéseket.
Másnap reggel mikor felébredt, összeszorult a gyomra mikor rájött mivel jár a gyűrű az ujján.
,,John biztos nagyon izgatott lesz..."
,,Miatta úgy teszek mintha én is az lennék"
,,Olyan sok ember lesz...mit fognak gondolni az a sok fürkésző szempár...az emberek soha nem azt mondják amit gondolnak. Ítélkeznek,megvetnek minket a hátuk mögött."
A görcs a gyomrába csak erősödött. Érezte ahogy egyre feljebb kúszik az aggódás és kezei remegni kezdtek. Összeszorította ajkait. Gyorsabban kezdte venni a levegőt. A szíve a torkában dobogott.
,,Pánikroham?"
Gondolta magában és ettől még jobban remegni kezdett. Felállt és neki támasztotta fejét a szekrénynek. Becsukta szemét és kezét ökölbe szorította.
,,Koncentrálj!"
,,Koncentrálj!"
,,Koncentrálj!"

Mondogatta halkan majd egyre hangosabban, mikor mintha egy ötlet suhant volna át fején. Kinyitotta szemét és egy reményteli mosoly látszott fején. Odament az éjjeliszekrényéhez és kihúzta a legalsó fiókot. Kidobálta a papírokat és füzeteket a háta mögé mint egy vadászkutya aki szagot fogott, és éhesen keresi zsákmányát. Nagyot sóhajtott, mikor meglátta a papírok alatt megbújó fekete dobozkát. Kiszedte, és még ott ahogy a földön térdelt kinyitotta. Egy injekcióstű feküdt benne. Kivette, majd feltűrte pólója ujját. A tűt a karjára helyezte majd a tűt a bőrébe méllyeztette. Ujjával elkezdte lassan nyomni és ekkor Sherlock nagyot sóhajtva elterült a padlón. Mintha a világ minden terhét magán viselte volna, és most ez, ez a tű minden kín alól felmentette volna ha nem is örökre. Az érzés végig futott testén és elbódította. Kezét amely eddig ökölbe volt szorítva most elengedte. A tű még most is ott pihent tenyerébe.
Szemeire békés álom nehezedett. Mintha lassan repülni kezdett volna. Testét függetlennek érezte a földtől.
Majd zuhanni kezdett. A pihentető, nyugodt pillanat mintha szerte foszlott volna. Egy hangot hallott. Mintha végtelen sötétségbe zuhant volna. Ki tudja hová, ki tudja meddig. A hang visszhangzott.
,,Sherlock!"
,,Ébredj!"
,,Mit műveltélt?"
,,Ne! Kérlek! Kérlek!"
,,Sherlock..." ,,Kérlek ébredj"
A hang egyre erősebben hatolt végig testén. Kétségbeesett, könyörgő hang volt ez. Mégis ismerős. Keserű érzés fogta el. Valami hiányzik. Mintha gyorsabban zuhant volna. Mi történik? Hová lett az édes nyugalom?
Hirtelen felébredt. Mindennek annyi.
Szemét résnyire nyitotta csak ki. Ott feküdt a padlón, meglátta a tűt és halkan, fárdtan suttogta:
-Nem volt elég erős...-nehezen értenyúlt mikor egy másik kéz ezt megakadályozta.
Sherlock hunyorogva, összeráncolva homlokát nézett fel az ismeretlen kéz gazdájára.
-John?-mormogta Sherlock.
John arcán sok érzelem látszott. Düh, aggódás, szomorúság, bűntudat, és ezek jelei vegyesen mutatkoztak rajta.
-Mit műveltél?-John összeszorította ajkait és most leginkább a düh látszott rajta.-Azt hittem...azt hittem mostmár...azt hittem boldog vagy...vagyis én már nem tudom...
-Jo-
-Miért teszel ilyet magaddal? Miért teszel ilyet velem? Azt hittem boldog vagy hisz, a tegnap este után, én....
-Tudom...én, könnyítettem az érzéseimen. Nem a te hibád...-mondta Sherlock a hátán feküdve még mindig kissé álmosan.
-Nézd a kezed! Borzalmas vagy! Én...én nem tudom mit higgyek! Mostmár tényleg nem tudom...
John szemei megteltek könnyel. Sherlock sebes kezét még most is a tenyerébe tartotta. Holmes keze most hideg volt és erőtlen.
Könnye végigfolyt arcán majd ráesett a kezére. Zokogni kezdett. Csöndben térdelt ott John, a bódult Sherlock kezét szorongatva aki csalódottan nézett szerelmére. Sherlock feje lassan kitisztult és kissé feltápászkodott. Most mindketten ott térdeltek, egymás kezét fogva, John még mindig zokogott.
-John, én szeretlek! Nem félek kimondani. Mindenki azt mondja hogy ne mondjam ki mindazt mit gondolok és tudok. De ezt bátran és büszkén mondom. Ahogy azt is hogy a leendő férjem vagy.
John felnézett a szemei könnyektől áztatottak voltak. Szája remegett.
-Bocsánat...minden fájdalomért ami miattam ért...azt mondják egy szívtelen ember vagyok, de amikor veled vagyok akkor...akkor néha nem így érzem...
-Sokszor fájt a szívem miattad...szereted a drámai hatást nem igaz?-nevetett keserűen John-De a legjobb pillanataim is veled vannak. Azt hiszem ez kárpótol.-mosolyodott el és biztatóan Sherlockra nézett.
-John Watson...te mindig elkapsz ha zuhanok igaz?-mosolyodott el Holmes is.
-Mindig...
John közelebb húzódott Sherlockhoz és ajkaik összeértek. Miközben Sherlock belemerült a csókba, John lenézett,felemelte az injekcióstűt és  letörte a végét.
Mindketten felálltak. Sherlock átkarolta Johnt.
-Soha többet Mr. Holmes!
-Soha...-mormogta Sherlock majd sarkával belökte az ajtót.