Zuhanás

5. fejezet

Az estély végeztével csöndben sétáltak egymás mellett. Hűvös szellő jól esett a fülledt előadó szoba után. Ahogy a hosszú úton haladtak, a bárokból kihallatszott a dübörgő zene. Sherlock fel nézett a csillagos égre. John keze hozzá ért az övéhez, majd mikor távolodni kezdett megragadta,mire John kedvesen elmosolyodott.
-A csillagok ma csak úgy ragyognak!-jegyezte meg Sherlock.
Egy parkon sétáltak végig. Cipőjuk kopogása most hangosabb volt mint a zene az előző utcában. A sötét kavicsos utat csak időnként egy-egy lámpa kevés fénye szakított meg. Az egyik ilyen lámpa alatt ültek le egy padra.
Egy ideig csak csendben ültek,majd mint akik először találkoznak, néztek egymásra.
-Köszönöm.
-Mit?
-Hogy eljöttél.
-Ja hogy az...nem gondoltam hogy ott kötök ki. Az ügyön dolgoztam, csak melletted...-sóhajtott-Nem tudok másra gondolni.
-Csak nem az én ügyemet próbáltad megoldani?-a doktor arcán kajla mosoly látszott.
-A te ügyed? Mégis milyen ügyed...én Yvette ügyé-
John magához húzta és megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen csak ahogy ő tudja.
-Ezt az ügyed.-suttogta John.
-Én még mindig nem értem.-értetlenkedett Sherlock de John újra elcsöndesítette.
-Mhm...szóval visszatérve én Yvette Dept ügyét oldottam. Ezt akartam az előbb is elmondani mielőtt,-Sherlock sóvárogva nézte John ajkait-belém folytottad a szót azokkal a tökéletes ajkaiddal.
Nem tudta tovább tartóztatni magát most nagy hévvel csókolta vissza. John beletúrt fekete göndör hajába.
Egész éjjel egymás karjaiba kapaszkodva aludtak.

A napok teltek de Yvette Dept ügyében nem talált fogást Sherlock. Ez egy idő után egyre jobban dühítette.
-Ki ez? Ki ez a nő? Mi ez? Szerintem hazudik...de nem az nem lehet!-a kályha tetelyére belevágta a bicskáját.-Jó nem érdekel! Keresek mást!-lehuppant foteljébe és felhúzott lábbal duzzogott.
-Úgyse fogod abba hagyni. Sose hagyod.-nevetett John látva Sherlockot.
-Jó rendben. Talán igazad van. De akkor mégis hol kezdjem?
-Mondjuk a  Ristorante Floreale-ban. Az az olasz étterem. Ahol utoljára látták őt! Elmehetnél oda!
-Nem.
-Miért?
-Mert nincs ott semmi.
-Hát itthon sincs,én meg nem bírom nézni ahogy itthon idegesíted magad.

A nyomozó végül csak rá vette magát és taxit hívott a Baker streetre. Már későre járt, de az éttermek csak ekkor kezdenek igazán megtelni.
A kocsi megállt és Sherlock lassan sétált be a vörös szőnyegen, az üvegajtón át.
-Jó estét segíthetek?-egy pincér szólította meg oldalról.
Sherlock körbe nézett és egyik asztalnál megpillantotta önelégülten ülő párját.
-Ahhoz az úrhoz jöttem! Köszönöm!-mondta és próbálta nem mosolyra húzni száját.
-Ó mily véletlen nem igaz?-tárta szét kezeit John tettetett meglepődéssel.
-Az bizony.-tette le kabátját a székre majd leült.-Jól kitervelte John Watson. Egy ügy amely majd úgy is felkelti az érdeklődésemet. Ügyes!
-Köszönöm! Próbálkoztam.-nevetett John.

Vacsora kellemesen telt, jókat nevettek. Majd mikor már csak a bor maradt az asztalon John sóhajtott egyet.
-Sherlock...
-Hm?-nézett fel kedvesen, miközben a maradék italt töltötte ki magának.
-Én akkor tudtam hogy te különleges vagy a számomra mikor meggyógyítottál. És most nem csak a lábamra értem, hanem lelkileg. Azt éreztem hogy újra élek. Hogy van számomra izgalmas, és boldog élet a háború után. És azt hiszem sok nehészségen, és veszteségen mentünk keresztül, de a közöttünk levő szerelem nem múlt el. Legalábbis szerintem.-megint sóhajtott egyet és a zsebében keresgélt.
-Egy újabb gyűrű?-nevetett Sherlock.
-Nem, viszont ezzel azt akarom mondani hogy én azt érzem nem csak szóban de hivatalosan is eléggé megbízok és szeretlek hogy ezt megérdemeld.-egy papírt tett le az asztalra.
-A gyámhivataltól jött.-döbbent le Sherlock.
-Igen.
-És Rosie neve van rajta.
-Igen.
-És a tied.
-Meg a?
-Az enyém.
Kínos csönd. Sherlock a papírt bámulja, John pedig Sherlockot
Percek telnek el így.
-Sherlock ezt minden alkalommal mikor valami komoly dolgot bízok rád el fogod játszani?
-Elnézést csak nem értem.
-Mit?
-Ő akkor a mi Rosie Watson-Holmesunk?
-Igen. A mienk.-fogta meg az asztalon pihenő kezét.