Hogyan tovább?

Azt mondták jobb lesz.

Október óta minden nap a remény tartotta bennem az életet. Akármit kérdeztem annyi volt a válasz; remélem vagy a remény hal meg utoljára. A végére annyit reménykedtem, hogy hányingerem lett az egésztől. Utáltam a helyzetet, amibe belekerültem. Nem értettem miért érdemeltük ki ezt az egészet. Mit tettem, amiért ez történik? Hiszek a karmában és abban, hogy egyszer valamit visszakap az ember, de nem tudtam mit kapok vissza. Kinek ártottam akkorát, hogy ezt kapjam vissza?

A műtét után talán rosszabb lett minden. Az eredetileg 2 órás műtétből 6 lett. 6 óra. Nem is tudom hol jártam akkor, annyira aggodtam, hogy alig emlékszem az egészre. Azt hittem utána minden rendben lesz, felépül, hazajön és elfelejthetjük ezt a két hónap borzalmat.

Mindent kivettek. Legalább is nekem ezt mondták. Körülbelül egy hónapja tudtam meg, hogy mama élete tíz percen múlt. Tíz percen. Sok vért veszített. Mikor két nappal utána bementem hozzá azt hittem jól lesz. Be kellett öltöznöm valami fura ruhába akárhányszor bementem hozzá, mert valami steril szobában volt. Vagy három köppenyt elszakítottam, annyira remegtem minden látogatás előtt.

Az első volt a legrosszabb. Mindig megpusziltam mikor odaértem és ő mindig erősebben puszilt vissza. Most vissza sem puszilt. Nem baj, fáradt, ez semmiség, ne akadj már fent minden kis dolgon- mondtam magamnak.

Fehér volt, nem beszélt csak szavakat mondott. Mintha nem is lett volna ott, csak fizikailag. Aztán csak annyit mondott menjek haza. Menjek haza. Hazaküldött.

Nem baj, fáradt. Pihennie kell. Mosolyogtam, megpusziltam és elmentem. Majd jobb lesz, csak türelem kell.

Türelmes voltam, nagyon sokáig. Valószínűleg depressziós lett a sok várakozás, egyedüllét után. Mindig is szeretett csavarogni. Soha nem tudott megülni egy helyben, mindig ment valahova. Hetvenen túl is gyorsabban ült fel a biciklire, mint én. Kertészkedett, levágta saját maga a füvet és még plusz munkákat is vállalt. Annyira fiatalosan kezelt minden helyzetet, hogy ha mondtam valakinek, hogy már túl van hetvenen azt mondták hazudok.

Most mintha teljesen kicserélték volna. Nem azt mondom, hogy nem értem meg. Hiszen én sem lennék boldog és kiegyensúlyozott, ha az egyik napról a másikra az derülne ki, hogy rosszindulatú daganat van a petefészkemben, áttétekkel és azonnal meg kell műteni, de még húzzák az időt, mintha nem lenne így is kevés belőle.Teljesen megértettem, mégis fájt. Mindig azon gondolkodtam, hogy mivel érdemelte ki. Hogyan vehetném el a fájdalmát? Mikor a szemeibe néztem nem láttam azt a felhőtlen jókedvet, amit előtte. Kiölték belőle az életet.

Később kicsit talán jobb lett a helyzet. Annyira nem volt kedvetlen, viszont a gyógyulás sem ment túl könnyen. Többszőr is felnyilt a seb a hasán. Bele sem mertem gondolni mennyit szenvedett. Továbbra is az volt az egyetlen célom, hogy minél többet legyek vele. Iskola után, hidegben, esőben elmentem hozzá. Igaz, hogy nem tudtam vele olyan jókat beszélgetni, nagyjából csak panaszkodott egy kicsit utána mondta, hogy menjek. Talán az volt a legrosszabb mikor felálltam az ajtóhoz sétáltam és éreztem a tekintetét magamon. Mindig mikor kiléptem a kórházból egy darabot ott hagytam magamból, hátha mamának arra van szüksége a felépüléshez.

Már nem figyelt engem a kórház ablakábol mikor elmentem, mint az elején. Nem integetett mosolyogva és mikor mentem sem láttam már a várakozó tekintetét. De ott volt a remény. A remény amiben hittem, mert azt mondták, az segít.