Hogyan tovább?

A pokolban

Olyan borzalmas lehet, ha valaki elveszti valmelyik végtagját. Ha valaki olyan szervi betegségben szenved, ami hosszabb ideig nem gyógyítható. De én tudom azt, milyen az, mikor a saját pszichéd, elméd, küzd azellen, hogy létezz.

Mikor reggel felkelsz és nem érzel mást csak nyomást a mellkasodban. Nem kapsz rendesen levegőt a végtagjaid vagy borzalmasan nehezek vagy olyan könnyűek szinte nem is érzed őket. Mikor ki szeretnél kelni az ágyból de nem megy. Nem tudsz felkelni és nem azért, mert későn feküdtél le este. Nem tudsz felkelni, mert túl gyenge vagy. Több jegyzetet is csináltam ezekről a reggelekről.

2019.12.20 05:54

Nem tudok felkelni. Nem merek szembenézni a mai nappal. Tudom, hogy nem fog menni,nem tudom megcsinálni és nem ks akarom. Hagyjanak békén

Aznap az iskolábol vittek korházba, pánikroham miatt.

Saját magammal küzdöttem. Nem tudtam tiszta elmével gondolkodni, nem akartam azzal gondolkodni. Meg akartam halni. Igen, ahogy mondom. Minden pillanat fájt, nem kaptam rendesen levegőt, nem tudtam a legalapvetőbb dolgokat megcsinálni magamnak. Rengeteg bögre, váza, cserép, tükör tört össze olyan dolgok miatt, hogy nem tudtam a kupakot rácsavarni az üvegre.

Állandó lett a remegés. Ez mai napig megvan. Mindig remegek, hiába nem félek, nincs rohamközeli állapotom, mindig remegek. Emiatt nem tudok olvasni ha csak egy papirlap van a kezemben és emiatt nem egyszer téptem el amúgy fontos papírokat.

Állandó félelemben éltem. Mindig nézelődtem a buszon magam mögé, sokszor a telefonom kameráját használva közlekedtem. Mindig féltem, de nem tudom mitől. Sokszor szaladtam haza, annyira rettegtem, napsütésben. Sírva, lihegve értem haza, de lassan itthon mindenki hozzászokott, hogy rendszerint így érek haza.

Nem tudtam aludni, mindig hangokat hallottam és a rettegés itt is megmaradt. Folyamatosan forgolódtam, idegesített minden. Sokszor a sötétbe ültem az ágyon és bámultam a semmibe. Ezt órákig tudtam csinálni.

Azt mondták folyamatosan, hogy annyira fiatal vagyok nem lehet semmi komoly bajom. Ilyenkor olyan hatalmas düh keletkezett bennem. Kiabálni akartam, hogy de igen kurvára nagy baj van, de csak lenyeltem. Nem mondtam el nekik azt a sok félelmet, szorongást, átalvatlan éjszakát, azt az érzést ami minden nap azt hitette el velem, hogy semmire nem vagyok képes. Annyira borzalmasan kétségbe voltam esve. Nagyon féltem mégsem mondhattam el senkinek, mert azzal jöttek túl fiatal vagyok.

Olyan sokszor téptem a hajamat, martam a kezemet miközben másokkal beszélgettem és nevetgéltem. Bűnnek éreztem azt, hogy nevetek. Minden nevetés után sírni akartam. De a végén már nem éreztem semmit. Nem fájt semmi, nem érdekelt semmi, nem akartam semmit csinálni. Nem tudtam sírni, nem akartam sírni.

Eljött az a földöntúli pokol állapot, amit soha többé nem akarok átélni. Nem tudtam kimenni az utcára a nagy mértékű szorongás miatt. Nem tudtam uralkodni a saját testemen, nem éreztem, hogy én irányítom az egészet. Csak arra tudtam gondolni miért nincs már vége? Semmi értelme nem volt az életemnek, nem voltam egészséges, nem voltam észnél (szerintem ez a legmegfelelőbb kifejezés erre). Mindig volt egy kicsi reményem és akaratom, de akkor semmi. Nem akartam újra felállni és elkezdeni mindent ugyan úgy, mint előtte.

Csak olyan kérdéseket kaptam, hogy szedem-e a gyógyszereimet normálisan, járok-e kezelésre. Miért nem azt kérdezték meg hogy vagyok? Egyik pánikrohamom során az iskolában lévő asszisztens, akit beküldtek hozzám csak megrázott és azt mondta ez csak hiszti. Borzalmasan megalázva éreztem magamat. Eddig én voltam az, aki hangot adott az egész témának, aki iskolában is fel merte vállalni, hogy nincs toppon. Az a nő akkor minden bizalmamat és bátorságomat elvette az egésztől. Akkor nem láttam értelmét folytatni. Minek, ha ilyeneket kapok még a legkiszolgáltatottabb állapotomban is?  Azt éreztem, mintha az lenne az utolsó lökés, amit kaphattam.

Azután az ágyból sem keltem ki, iskolába sem mentem és teljesen feladtam mindent. Nem bírtam tovább úgy tenni mintha minden rendben lenne. Eddig kisebb-nagyobb bakikkal olyan "egyszerűen" ment.

Életem legpokolibb 5 hónapján vagyok túl. Most azért tartom magamat, mert egyszerűen félek oda visszakerülni. Azt gondolom a külvilág viszonyulása ehhez a témához, még mindig nem ott tart, ahol kellene.

De! Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a legrosszabb helyzetből is van kiút. Borzalmasan nehéz, borzalmasan sokáig fog tartani, de nagyon fontos, hogy SOHA ne add fel. Pihenj egy kicsit, ha belefáradtál, de ne állj meg.

Továbbra is elérhető vagyok mindenki számára itt, illetve a facebook profilomon is ha valaki szeretne beszélgetni!❣️