Hogyan tovább?

Fontosabb.

2018, oktober-november

Keresztanyummal ültem a kanapén, miután eljöttünk mamától. Megkapták a zárójelentést, mert a belgyógyászatról átvitték a nőgyógyászatra. Petefészek rákja volt. Rosszindulatú. Azt mondtak sürgősen meg kell műteni, mert folyamatosan termeli a daganat a vizet a hasában és ha eléri a tüdejét megfulladhat.

Sokat mentem hozzá iskola után. Meséltem arról a fiúról akit nem olyan régen ismertem meg. Mindig találkozni akart velem. Ez a párbeszéd folyt le köztünk mindig.

-Iskola után ráérsz?
-Hát az 1A-s busszal megyek a kórházhoz, addig lesz 20 percem, ha gondolod odáig elkisérhetsz.

Soha nem mentem sehova iskola után. Vagy mamához vagy haza. Később néha előfordult, hogy elmentem a fiúval találkozni, de mindig lekiismeret furdalásom lett. Miért itt vagyok vele, mikor mamával is lehetnék?

Azon az estén mikor keresztanyummal voltam itthon, olvasgattuk a zárójelentést, de semmit nem értertünk belőle. Orvosi nyelven volt számunkra. Ezért lefényképeztem, elküldtem nővéremnek, aki ötödéves az orvosi egyetemen ő mindent jobban tud és lefordítja nekünk emberi nyelvre. Elküldtem, nem is kellett olyan sokat várni mire válaszolt. Felhívott a telefonomon, és megkérdezte keresztanyum, hogy mit jelent amit odaírtak. Az első kérdése az volt, hogy ott vagyok-e.

Nyílt titok volt a családban, hogy nekem mama jelenti a világot és hogy hozzá ragaszkodom a legjobban. Ebből a sebből vérzett a dolog. Senki nem akart előttem erről beszélni. Senki nem akart elmondani semmit nekem, mert féltek, hogy nem fogom jól viselni. Mindent titkolni, rejtegetni akartak előlem. Kirekesztettnek éreztem magamat a saját családomban, úgy éreztem, mintha nem lenne közöm az egészhez.

Az első mondat, amit nővérem mondott az volt, hogy; hát azt hiszem ennél rosszabbat nem is írhattak volna a papírra.

Hát azt hiszen ennél rosszabbat nem is írhattak volna a papírra. Hát azt hiszem ennél rosszabbat nem is írhattak volna a papírra.

Ez a mondat járt utána a fejemben nagyon sokáig. A hashártyára is átterjedt az áttét. Sűrgősen meg kellett volna műteni. Kapott is időpontot egy hétfői napra. Mindenki idegesen várta a hétfőt, hogy mi lesz. Sikerül kivenni? Mekkora a baj? Minden oké lesz a műtét során?

Hétfőn az iskolában nem tudtam enni, koncentrálni, csak a telefonomat voltam hajlandó nézni. Soha nem mertem órán telefonozni, szinte iskolában soha nem is veszem elő a telefonomat, egész nap a táskámban van. Viszont akkor ha óra volt, ha nem akkor is fogtam és figyeltem. Anya írt egy smst, hogy az orvosnak egy másik, fontosabb műtétet kell elvégeznie, ezért elhalasztották hétfőről csütörtökre.

Fontosabb. Egy ennél fontosabb műtét. Szerintem mindenki, akinek volt már hozzátartozója kórházban tudja, hogy nincs annál fontosabb, hogy azt akije bent van biztonságba tudja. Akkor nem is tudom mit éreztem. Valaki fontosabbnak számít annál az embernél, aki nekem a legfontosabb? Alapvetően úgy volt az egész beharangozva hogy életmentő műtét. Életmentő. Akkor van ennél fontosabb?

Csalódott, mérges, szomorú voltam. Nem hittem el, hogy ezt valaki meg meri csinálni. Ezutàn kaptunk még három időpontot. Mindet lemondták. Egy hónappal később ejtették meg azt az életmentő műtétet. A tényleges műtét előtt bementem iskola után mamához. Nem kapott enni előtte. Régóta cukorbeteg, ezért talán az átlagnál jobban megviselte ez. Csak szőlőcukrot ehetett, illetve mézes-cukrot teát kapott, de így is borzalmas volt. Nem tudott beszélni, remegett izzadt, betakarózott, kitakarózott. Beszéltem hozzá, de nem válaszolt csak nézett a szemeimbe, mintha segítséget kérne. Annyira akartam neki segíteni, hogy fizikailag fájt a tehetelenség. Mégis mit csinálhattam volna, akkor tizenhat évesen, tíz osztállyal és annyi kérdéssel, amire nem kaptam a választ? Csak annyit tudtam tenni, hogy kicsomagoltam a szőlőcukrot, itattam vele teát és azt mondtam minden rendben lesz. Úgy nyugtattam mindenkit abban a szobában, mintha nem én lettem volna az, aki a legjobban fél mama után, hogy mi fog történni.

Megműtötték. Azt mondták, hogy ne menjek be hozzá aznap, mert rosszul van, nem tud beszélni, szinte csak alszik. Meglepődtem magamon is mikor mondtam, hogy oké nem megyek be. Hagynom kellett pihenni, gyógyulni, hogy ha bemegyek ott folytassuk a beszélgetést, ahol a nappaliban abbahagytuk szeptemberben.