Hogyan tovább?

Mi legyen?

Ahogy telt az idő semmi nem lett jobb. Nem tudott felállni, kezei ugyan úgy gyengék voltak, viszont talán kicsit többet beszélt. De sajnos kicsit zavaros lett néha a mondanivalója. Olyan dolgokat mondott, ami nem is igazán történt meg, de nem is akartunk vele foglalkozni. Ki ne lenne ilyen ha már három hónapja csak feküdne és nem mehetne sehova?

Mindig is imádta a hasát, nagyon sokat tudott enni jó ízűen. Ez is megváltozott. Egy narancstól képes volt jól lakni. Nagyon sokat fogyott, karján lógott a bőr és az arca sem volt már olyan pufók, mint amilyen volt. Nevetett, de nem olyan öblösen mint régen. De nem is akartam elvárásokat felállítani. Nem volt jogom amiatt szomorkodni, hogy nem eszik olyan jókat, nem nevet olyan boldogan. Nem volt jogom, mert ott volt előttem és élt. Nem volt jogom, mert ott volt nekem a remény. A remény, amiről mindenki beszélt.

Még karácsony előtt átteték őt egy elfekvő osztályra, amit egyenesen gyűlölt. Soha nem figyeltek oda rá, undorító módon beszéltek vele. Minden áron haza akart jönni. Azt mondta itthon minden jó lenne, tudna úgy fejlődni, ahogy neki kell. Sokat olvastunk olyan cikkeket, ahol azt írták, hogy igen sokkal jobb ismert környezetben lábadozni. Oké, de teljes ellátásra szorul, hogy oldjuk meg?

Egy szombati napon végül haza is hoztuk. Oké anya kivett egy hét szabadságot, intézi a gondozást, ami viszon nem teljes ellátás, de nem baj, mert én iskola után el tudok menni, tisztába tenni, etetni, megfürdetni. Nappal meg ott lesz az ápoló. Azon a héten mikor először hazahozták nem is mentem iskolába, annyi mindenben kellett segíteni. A fejem csak mama körül forgott, nem bírtam ki, hogy ne vele legyek. Napi 10 alkalommal is lementünk hozzá. Amíg anya főzött vagy mosott rá, én bent segítettem neki felkelni, tisztába tettem, beszélgettem vele, átnéztem a gyógyszereit.

Szinte fejből tudtam, milyen gyógyszereket kell neki adni, miből mennyit, hiszen a kórházban is nekem adták oda a listát, hogy mit kellene neki vennem holnapra. Abban az egy hétben egy kicsit felnőttnek éreztem magamat. Főztem, mostam ha úgy adódott. Gyógyszereket adagoltam és irattam fel az orvosnál. Első dolgom az volt reggel, hogy elmentem hozzá. Kicsit féltem mire megyek oda reggel. Mi van ha holtan találom? Mit csinálok akkor? És ha leesett az ágyról? Esténként arról olvastam mennyi az esélye a túlélésnek, mit kell csinálni, ha valaki elesett; hogy fogjam meg hogy ne ártsak neki többet?

Egy héttel később már egészen bele is jöttem a dolgokba. Egy szombati napon, viszont úgy éreztem, hogy megint arcon rúgtak. Anya úgy találta mamát, hogy a szemei ki voltak tágúlva, nem kapott levegőt, nem tudott beszélni. Leesett a cukra, mint később kiderült. Ha 5 perccel később megy oda, valószìnűleg meghal.

Vissza is vitték a kórháza, ahol infúziót kapott. Oké most ott marad, de utána mi lesz? Mindenki fogta a fejét, mert nem tudtuk mit csináljunk. Nem tud felkelni, hogy egyen, nem tud kimenni a mosdóba. Még szoba vecét is vettünk neki. Egyszer boldogan újságolta, hogy fel tudott kelni, hogy belepisiljen. Emlékszem annyira boldog voltam, hogy sírtam. Ki gondolta volna, hogy azért fogok örömkönnyeket hullajtani, mert belenéztem a wcbe és nem üres? Még a penelenkát is képes volt egyszer maga lecserélni. Akkor talán egy kicsit hittem a reményben. Akkor elhittem, hogy minden oké lesz.

De nem lett. Otthon nem maradhat, kórházba nem maradhat, mi legyen?