Szerelmi játszma

03. Az én titkom

Drágáim! Itt lennék az új résszel, ami személyes kedvencem lett. Nem tudom miért, de mikor átolvastam erre voltam a legbüszkébb az eddig megírtak közül. Remélem nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem :)

Véleményeteket továbbra is várom, amit akár komiban ki is fejthettek.

Valamint, egy elég érdekes ötlettel álltam elő. Arról lenne szó, ha összegyűlne öt komi, akkor érkezne egy különleges rész az Idegen szemszögéből, mivel gondolom sokatokat érdekel, hogy ki lehet ő, s mit keres ott, és honnan tudja, hogy ki Korni. De ha nem gyűlik össze, akkor ez az extra rész kimarad, viszont a negyedik részt változatlanul hozom, szóval amiatt nem kell aggódni.

xx Merci

„A múlt szennyét elmossa az idő, és begyógyítja a szív sebeit, de így sem biztos, hogy képes leszel róluk beszélni."

Bátortalanul tesz felém egy lépést, amit akaratom ellenére is fenyegetésként fogok fel, s ami a legrosszabb, hogy ez a cselekedete megbénít. Pedig az agyam egy része tudja, hogy nem akar bántani, csak segíteni szeretne nekem, mégis félek tőle, és védőmechanizmusomra hallgatok, ami azt súgja, hogy álljak fel. A kezemre támaszkodva újra megpróbálom állásba tornázni magam, de mintha végtagjaim kocsonyából lennének, úgy remegnek. Szívem hevesebben ver, mintha épp a maratont futnám, és a levegőt is kapkodva veszem, mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe, s így próbálnék meg a kellő mennyiséghez jutni, miközben mellkasom eszeveszett gyorsasággal emelkedik fel-s le.

Ajkaim elnyílnak egymástól, mintha meg akarnék szólalni, azonban egy hang se jön ki a torkomon. Nem kezdek el tátogni, mint egy partra vetett hal, hanem inkább becsukom a szám, és a maradék erőmet arra használom fel, hogy – a bal csuklómban lévő fájdalommal nem törődve – újra a lábamon állhassak.

– Nem foglak bántani – suttogja, mintha attól félne, ha hangosabban beszélne, akkor sírva futnék el tőle. Holott nem jár messze az igazságtól, ennek ellenére az egyik felem mégis azt súgja, hogy bízzak meg benne. De én erre képtelen vagyok. Már csak a gondolat is megrémít, hogy hozzámérjen, nemhogy ilyen közel legyen hozzám, s ha még egy lépést tenne, azt hiszem, sikítanék. – Korni – lágyan ejti ki a nevem az előzőhöz hasonló hangnemet megütve. – Nem. Foglak. Bántani. – szótagolja, hogy minden egyes szót tisztán értsek, s hogy eljusson a tudatomig a szavak jelentése. Hiába fogom fel, hogy mit mondott az előbb, de mégsem hiszek neki, hiszen ő idegen a számomra, még ha ő meglepően sokat is tud rólam. S pont emiatt nem vagyok képes hinni a szavában, mivel ki tudja, hogy mióta van a nyomomban, hogy milyen céllal követ engem, vagy hogy mit akar tőlem. Legalábbis nem hiszem, hogy egy kávé mellett elmondaná ittlétének az okát. Sőt több mint valószínű, hogy sose fogom megtudni, kivéve, ha hagyom, hogy a közelembe férkőzzön, ám ahhoz elengedhetetlen, hogy megbízzak benne.

Mély lélegzetet veszek, összeszorítom a fogaimat, és egy pillanatra megpróbálok megfeledkezni a fájdalomról, ami az igazat megvallva nem igazán megy. Mégis megkísérlem elterelni a gondolataimat és valami másra koncentrálni, míg talpon nem leszek. Csak ez az egy cél lebeg a szemem előtt, s nem veszem észre, hogy a kelleténél jobban a csuklómra támaszkodom, ezzel a kelleténél több testsúlyt helyezve rá. A hirtelen jött tehertől megbicsaklik a kezem, és a karomba nyilalló sajgó érzéstől egyszerre szisszenek és jajdulok fel. Mégsem hagyom, hogy ez meggátoljon a tervemben, s minden erőmet beleadva, a sajgás ellenére végre sikerül felállnom.

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, azonban a csuklómban lüktető fájdalom a teher megszűnésével mégsem múlik el. Egy gyors pillantást vetek rá, azonban csuklóm kissé bedagadt, de ezen kívül semmilyen más jel nincs rá, hogy eltört vagy megzúzódott volna.