Szerelmi játszma

08. Testvéri szeretet

Drágáim! Igen, tudom, hogy sokat késtem, de vizsgáim voltak, aztán újra beindult a suli, és mire észbe kaptam, már tavasz is lett. De eldöntöttem, hogy ez így nagyon nem mehet tovább, ezért megemberelem magam, már egy baszogató tisztet is felvettem, és hetente hozok friss részt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de menni fog. Mindent megteszek az ügy érdekében. Úristen! Szavakkal nem tudom nektek kifejezni, hogy mennyire köszönöm a visszajelzéseket. Leírhatatlanul hálás vagyok nektek. ♥ Jó olvasást hozzá mindenkinek, és ne feledjétek, komizni ér ;)

Ui: Személy szerint én imádom a rész második felét.

xx Merci

„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg hasonlíttok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik."

Úgy felszállni a vonatra, hogy ne forduljak hátra, és ne vessek még egy pillantást Pongóra, talán a legnehezebb döntésem volt, amit eddigi életemben meghoztam. Nem a búcsúzás miatt, hiszen az előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezne, és elszakítana minket egymástól, hanem mert nem tudnék ránézni anélkül, hogy ne sírnám el, hogy ne gondolnám meg magam, ne állnék le vele veszekedni, amiért erre az őrült ötletre rábeszélt. Akkor nem tudnám elengedni, nem lennék képes arra, hogy lezárjam az életemnek ezt a szakaszát. Mert hiába nem mondtam ki, de azzal, hogy most elmegyek, nemcsak a múltamnak intek búcsút, hanem neki is. Ettől pedig a szívem facsarodik össze, miközben mintha milliónyi kést döfnének bele, amiket egyesével megforgatva a legkínzóbb fájdalmat okoznák vele.

Annyira idióta vagyok! Nem így kéne felfognom ezt az egészet. Az isten szerelmére, nem halt meg! Csak kilométerekre lesz tőlem, és ha bármi bajom van, elég csak felhívnom őt, és azonnal beszélhetek vele, ahogy az egyetem alatt is tettük. Semmi sem fog változni, az életemből sem kell kitörölnöm csak azért, mert új fejezetet akarok kezdeni, és úgy tenni, mintha a múltam meg sem történt volna. Mintha az a sok rossz, csak egy álom lett volna, amiből végre felébredtem, és a fájdalom, amiket eddig átéltem, egy csapásra elmúltak. Mostantól csak mosolyognom kell, és a legtökéletesebb álarcot felvennem, amin senki se láthat át, hogy senki se olvashassa le az arcomról vagy olvashassa ki a szememből azt, amit el akarok rejteni előlük.

Olyan egyszerűnek hangzik ez, nem igaz? Megszabadulni az érzésektől, elfelejteni a gondokat, és gondtalanul élni, akár a gyerekek. Akár egy második gyerekkor. Azonban ez mégsem garancia arra, hogy az első akadálynál ne futamodnék meg, és ne akarnék egyenesen hazarohanni, mert az lenne az egyszerűbb, a könnyebb megoldás. Csak menekülni a problémák elől, úgy tenni, mintha azok nem is léteznének, és továbbra is abban a hitben élni, hogy az égadta világon minden a legnagyobb rendben van, sőt már semmi sem romolhat el, mert már nincs minek elromolnia. Akár egy tökéletes életben. Kár, hogy a valóságban ilyen nincs, és erre mindig a legfájdalmasabban emlékeztet minket. Például egy szerettünk váratlan halálával.

– Elmész? – kérdezi meglepetten, s bár próbálja palástolni, mégis hallom az aggodalmat a hangjában.

– Csak nem lehetünk örökre haragban! – Igyekszem lazán kezelni a dolgot, amikor én is tudom, hogy ez egy óriási lépés mindkettőnk részéről. Lídia nyújtotta a békejobbot, és rajtam múlott, hogy egyáltalán elfogadom-e. Amihez ugyan Pongó közbenjárása is kellett, de enélkül valószínűleg Lídia esküvőjén kellene szembenéznünk a másikkal, már ha meghív az ő nagy napjára.

– Olyan büszke vagyok rátok, Korni! – mondja meghatódottan.

Anya eleinte azt hitte, hogy csak egy kis testvéri civakodás van köztünk, de hamar rájött, ettől többről van szó. Nemcsak azon kaptunk össze, hogy engedély nélkül felvettük a másik ruháját, vagy mindkettőnknek ugyanaz a pasi tetszett meg, és rajta ment a huzavona.