Szerelmi játszma

05. Lélegezz!

Drágáim! Végre megjöttem a legújabb résszel, és sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni rá. Az okokat sorolhatnám, de nem teszem. Nem tudom, hogy ezután milyen sűrűséggel fognak érkezni a részek, de igyekszem majd, hogy ha nem is hetente, de kéthetente legyen egy. Szeretném megköszönöm az előző részhez érkezett kommentet. Nagyon hálás vagyok neked, Dorina ♥

xx Merci

„Nem sírt, nem könnyezett, és pontosan ez a csend volt, ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt, amit szavakkal nem tudott volna kifejezni."

– Pillangó! – szívem hatalmasat dobban, ahogy felfigyelek régi becenevemre, s ezzel egy időben szinte kővé dermedek, mert túl ismerős ez a mély dörmögős hang, ami kiejti a nevem. A hang, amitől most megmagyarázhatatlan okok miatt a hideg futkos a hátamon. Pedig már rég nem hallottam, ám mégis majdnem olyan, mintha csak Ricsihez tartozna, aki nemrég érkezett meg az egyetemről, és első útja egyenesen hozzám vezetett. Ó, hogy mit meg nem adnék azért, hogy ez tényleg így legyen! Azonban a szörnyű igazság az, hogy csak álmomban élvezhetem kellemes hangját, amint édes melódiaként a fülembe kúszik, ahogy becézget. – Pillangó! – ajkamba harapok, hogy ne zokogjak fel, de továbbra sem szándékozom megfordulni vagy válaszolni az engem szólongató személynek, mert nem akarok vele szembenézni. Hiszen az azt jelentené, hogy be kéne ismernem előtte, hogy nem vagyok jól, hogy nem léptem túl Ricsi halálán. Hogy ennek az ellenkezőjét megjátszom, mert nem akarom, hogy bárki is megszánjon vagy megsajnáljon. Hiszen annyira kétségbeesetten kapaszkodom az emlékébe, hogy mazochista módon ott dolgozom, ahol régen annyi időt töltöttünk, s hogy a tőle ellopott pólóban alszom, amin még halványan érződik az illata. – Korni! – újra a nevemmel próbálkozik. – Kérlek, fordulj meg!

Nem akarok tudomást venni szavairól, de bármennyire is igyekszem figyelmen kívül hagyni, és az elmém legsötétebb zugába száműzni, azok akarva-akaratlanul is megállíthatatlanul visszhangoznak a fejemben. Forduljak meg? Nézzek vele szembe? Hagyjam, hogy a fejemhez vágja a dolgokat, amiket amúgy magamtól is tudok? Törjek megint össze, mert majdnem Ricsi tökéletes hasonmását kell látnom? De mégis, hogyan távozhatnék innen, amikor lábaimat mozdítani sem bírom, s mikor amúgy is egyértelmű, hogy felfigyeltem a hangjára?

Meg tudod csinálni, Korni! Képes vagy elhitetni vele, amit másokkal is, s hiába ismer már régóta, el fogja hinni minden szavad. – ezzel próbálom nyugtatni magam, bár magam sem hiszem el, hogy ne látna át hazugságaimon. De egy próbát mindenképpen megér.

Mély levegőt veszek, elszámolok tízig, s mielőtt megfordulhatnék, egy kéz megállít.

Ijedtemben hátra ugrok, és a táskámat is sikerül elejtenem, aminek a tartalma szétgurul az aszfalton. Remek! Most szedhetem össze. Morgolódva guggolok le, miközben magamban mindennek elhordom a kéz tulajdonosát, majd elkezdem felkapkodni a cuccaimat a földről.

– Hadd segítsek!

– Egyedül is megoldom – sziszegem.

Hiába próbál a segítségemre lenni, és felszedni a kihullott cuccokat, én mégis kilököm kezéből – ezzel plusz munkát okozva magamnak –, s miután újra a földet érnek a dolgaim, én magam dobom bele azokat a táskámba.

– Szórakoztató, ahogy morgolódsz – neveti el magát, s ha most be lenne cipzározva, habozás nélkül hozzá vágnám a táskámat. Seggfej!

– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol – mondom szarkasztikusan, és felállok. Nem szándékozom több időt rá pazarolni, amikor jobb dolgom is van. Erre még mindig itt szerencsétlenkedem ahelyett, hogy elindulnék, és faképnél hagynám őt. Minek szólított azon a néven, ahogy csak Ricsi hívhatott? Miért akarja újra feltépni a még forradásban lévő sebemet? Miért?