Szerelmi játszma

01. Három óra

„Hiányzol (...), ez olyan nem tudok enni, nem tudok aludni, már lassan nevetni is elfelejtek nélküled dolog, és komolyan úgy érzem, hogy amikor elmentél, magaddal vitted a szívemet."

Három óra.

Bár sokaknak nem mond semmit ez az időpont, de nekem még ennyi idő után is mindent jelent. A jelent, a múltat és a jövőt. S akárhányszor üti el az óra a hármat, akárhányszor nyílik ki a kávézó ajtaja ekkortájt, gyermeki izgatottsággal várom, hogy ő nyissa ki, és ő sétáljon be raja, miközben a világ legédesebb mosolyával ajándékoz meg köszönésképpen, amit csak nekem szán, és senki másnak az égadta világon. Hogy aztán elfoglalja a szokásos helyét, s várja, hogy csatlakozzak hozzá, hogy együtt ebédelhessünk meg, miközben értelmetlennek tűnő dolgokról beszélgetünk, de minket ez cseppet sem zavar, mert ez a mi időnk, amit senki se vehet el tőlünk. Legalábbis ezt hittem, míg el nem veszítettem. S azóta nem telik el úgy nap, hogy ne azt kívánnám: bárcsak ő lenne a következő személy, aki besétál azon az ajtón, hogy újra együtt lehessünk. De ez már nem következhet be, hiszen nekünk már nem jár második esély, bármennyire is szeretném...

Nem tagadom, többször megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de valami láthatatlan erő mindig visszahúzott, és nem tudtam megtenni, bármennyire is akartam. Ilyenkor azzal hitegettem magam, hogy az Őrangyalom akadályozott meg benne, hogy nehogy meggondolatlanul cselekedjek. Azonban, ha őszinte akarok lenni, akkor túl gyáva és túl gyenge voltam ahhoz, hogy az éles pengét csuklómhoz szorítva végighúzzam puha bőrömön ezzel átvágva az ütőerem, hogy aztán a boldog öntudatlanságba merülve örökre lehunyjam a szemem, és újra az ő karjaiban legyek örökkön-örökké...

Igen, ez a könnyebb megoldás, amiért az öngyilkosokat egyszerre tartják bátraknak és gyáváknak egyaránt. Bátrak, mert képesek voltak véget vetni az életüknek, s ugyanakkor azért gyávák, mert nem tudtak szembenézni az előttük lévő akadályokkal, amiket az élet tartogatott neki. Sőt még önzőeknek is lehet mondani őket, hiszen saját magukon kívül senkire másra nem gondoltak, főleg nem a családjukra és a barátaikra, mert nagy kétségbeesésükben és depressziójukban másra sem vágytak jobban, mint kilépni az életből, hogy végre megszabaduljanak a vállukra nehezedő terheik és gondjaiktól, amik addig elkísérték őket. S hiába álltak mellettük szeretteik, ha ezeket magukba fojtva képtelenek voltak ezekről beszélni, míg végül fel nem adták, és minden magyarázat nélkül meghúzták a ravaszt, felakasztották magukat, kiugrottak az ablakon, vagy túl mélyre vágtak a pengével a kezükön, esetleg túl sok gyógyszert vettek be... Azt viszont egyikőjük se tudhatja, hogy gyors és fájdalommentes haláluk lesz, vagy épp az ellenkezője: lassú és fájdalmas, vagy akár túl is élhetik, de egy biztos, soha többet nem tudnának teljes értékű életet élni. Sőt az sem kizárt, hogy addig próbálkoznának, míg tényleg nem sikerül nekik. Mi mindenre nem képes egy megtört, depressziós, élni nem akarós ember!

Akkor ezek tudtában miért is akartam a kicsit sem kecsegtető halálba menekülni? Mert fájdalmamban és gyászomban nem láttam más megoldást, de nekem volt – illetve még mindig van – valamim, ami más öngyilkosjelölteknek nem igazán adatott meg. Egy barát, aki nem adta fel a próbálkozásokat, aki minden percben mellettem állt, és eszébe se jutott magamra hagyni, mert az én érdekeimet a sajátjai elé helyezte. Aki mindig hangoztatta, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy túléltem a balesetet, amit életem szerelme nem... Aki fényt hozott az amúgy szürke hétköznapjaimba a nevetésével, a hülyeségeivel, az értelmetlen szóalkotásaival és a puszta jelenlétével. Bár nagyon ritkán sikerült jókedvét rám ragasztania ezalatt a fél év alatt, de elérte azt, amit még egy pszichológus sem: újra tudtam róla beszélni, és kiléptem a barlangomból, hogy újra éljek... Habár még mindig sokat gondolok rá, de míg dolgozom, addig is elterelődnek a gondolataim, és emberek közt vagyok egy olyan helyen, ahol régen ő is napi szinten megfordult, és elhitethetem magammal, hogy pontban akkor, amikor elüti az óra a hármat, kinyílik a kávézó ajtaja, s ő lépi át a küszöbét, és minden olyan lesz, mintha el se ment volna.