Az igazi Sherlock

22. fejezet - Végjáték/2. rész [Veszélyes játékok] +18

- Mi ez az egész? - a kérdésem akár hisztérikusan is csenghetett, ami szerintem jogos.

 - Vivi... Vivi, Vivi, Vivi... - ahogy a fejét csóválta, és gúnyosan elmosolyodott, ugyanazt az embert láttam akit ismerek, de mégsem ő volt. - Ne nézz úgy, mint egy autópályán kidobott korcs. Most mutasd meg, milyen bátor az igazi Sherlock!

 - Miért? - ennél többet nem mertem kinyögni, egyrészt, mert beszartam a kezében tartott késtől, másrészt, mert a sírás fojtogatott. 

 - Te tényleg nem érted, igaz? Akkor hadd meséljek el egy történetet, ugye a barátod sem bánja - elém guggolt, és mosolyogva kezdett bele: Tudod, mindig első voltam. Mindenben. Mindenhova kitűnő eredménnyel felvételiztem, mindent elértem, amit csak a fejembe vettem. Én voltam az ország legjobb riportere. Mindenki az én nevemet kereste a stáblistákon, velem akart dolgozni a média. Aztán jött a kis Bambi, Jávor Vivien, aki csak egy szaros OKJ-re jutott be. Tudod, eleinte, az első pár évben tényleg azt éreztem, hogy mentorálnom kell téged. Akartam valami olyat hagyni a médiára, aki méltóképpen viszi tovább a munkámat. Ez lettél te. Megalkottam a tökéletes bűnügyi riportert. Persze, ehhez jónéhány gyilkosság is kellett. Tudod, hogy lett Horváth Viktorból gyilkos? Én tettem azzá. Nem akart ő ölni, de a pénz és némi ellenszolgáltatás meghozza a gyümölcsét. Aztán általad is ismert okok miatt el kellett tüntetnem. Az a szerencsétlen beléd szeretett, és azt hitte, ha bevall mindent, majd megbocsátod, és hordod neki a Blikkeket a börtönbe. Ha vallott volna, engem is húz magával, amit nem engedhettem. Úgy intéztem, hogy elkapják, aztán megszöktettem. Mit gondolsz, ki ismeri a legjobban a magyar börtönöket, ha nem az, aki VIP kártyával interjúzott a falak mögött.

 - Szörnyeteg vagy - suttogva vágtam a monológja közepébe, de a szavak hangosan visszhangoztak a kettőnk között feszülő rövid távolságon.

 - Az lennék? Én inkább úgy fogalmaznék, a bűn kegyeltje. Ez mégiscsak irodalmibb, nem gondolod? - gúnyosan mosolygott rám. Tudtam mire gondol: a könyvemre. Évekig ültem rajta, amíg néhány hónapja Steven rám nem parancsolt, hogy adjam neki oda. BBC könyv lett belőle, és sokkal jobban fogyott, mint a volt főnökömé bármikor.

 - Legalább Jamie-t engedd el. Én kellek neked.

 - Ugyan, Vivi... Nem kelt fel benned a bűnügyi riporter? Hát nem ez lesz az évtized sztorija? Vagy még nem érted? Nem.. Édesem. Hadd segítsek, kitaláltam a szalagcímet: Gyilkos lett a gyilkosok riportere. Hatásos, nem? Megírom, hogyan ölted meg az új szerelmed, aztán magadat. Újra én leszek a legjobb, te pedig egyszerűen eltűnsz, mintha sosem léteztél volna. A Temze fenekén fogsz elrohadni, én pedig a világ királya leszek.

 - Semmit nem tanultál? Minden kiderül.

 - Kiderült, hogy én állok az egész mögött?

 - Nekem is eszembe jutott egy szalagcím: Gyilkos a vesztesek riportere - elfintorodott, aztán egy laza lendítéssel a vállamba dobta a kést. Fájdalmasan ordítottam fel, és azon imádkoztam, hogy ne roncsoljon létfontosságú eret a penge. Ha egyáltalán túlélem az éjszakát.

 - Vivi... Tudod, azért csodállak. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen törékeny test ennyi fizikai fájdalmat el tud viselni. Hihetetlen... - valóban a csodálat szikrája villant a szemében, de sokkal jobban izgatott a keze, amiben egy újabb kés pengéje csillant meg. - Mit szólnál, ha kicsit feszegetném a határaidat? - valahogy sejtettem, hogy költői kérdés lesz, de arra nem számítottam, hogy az újabb penge is az előző mellett landol.

- Miért teszed ezt velünk? - Jamie először szólalt meg, mióta itt vagyunk. - Miért nem látod be egyszerűen, hogy egy tehetségtelen ribanc vagy, és a csillagod leáldozóban van?