Az igazi Sherlock

2. fejezet - Mi az Isten farka történik itt?...

 - Hol az az istenverte kamera? - ordítottam a konyhából, egyik kezemben a hatalmas kávésbögrémmel, amin Harry Styles vigyorgó feje virított, és az I love Harry felirat, - a munkatársaim azt gondolták, csak mert tetszik Robert Sheehan, már a többi, göndör pasi is az esetem... -, másik kezemben a forgatókönyvvel. 

Az előszobában már ott gyülekeztek a Krisztián által kiválasztott szereplők. Hihetetlen, mennyi ember akar csak pár perces hírnevet. Tegnap kicsit besegítettem a válogatásban, igaz, hátsó szándékkal. Annyi, de annyi tehetségtelen, önjelölt színész jelentkezik, hogy öröm nézni. Nem szép, de imádom kifigurázni ezeket az embereket, Krisztián pedig partner ebben.

 - Jövök már! - kiabált vissza Gábor, és nemsokára az ajtóban jelent meg, vállán a kamerával, másik kezében az állvánnyal. Őszinte leszek, nem szeretek vele dolgozni. Az első közös munkánk nem volt az igazi, meg különben is, azt hiszi, ő itt a Jani...

*

Első nekifutásra a helyszínre utaztunk, és egy szomszéd szívélyes felajánlásával az ő házában forgathattunk. Szerettem volna mindenhol ott lenni, de idő híján voltunk, párhuzamosan kellett dolgoznunk, és felvenni az anyagokat. A nap első felében interjúkat csináltunk, Horváth is a helyszínen beszélt velünk, ami baromi jó dramaturgiai fogás. Az idős hölgy, akivel először beszéltem, a kamerával szemben kicsit megszeppent, de közlékeny volt. Elmondta, hogy a férfi mindig jó gyerek volt, és igazi mintacsalád képét mutatták. Aztán sztorizgatott, hogy alig bírtam leállítani. A kis családi történetekből sok mindent nem szoktunk felhasználni, csak, ha valami szaftos sztori előkerül. Ez nem történt meg. Horvát, és balatoni nyaralások, hangos kerti partik, a férfi diákszerelmei, a család előző kutyái.

Miután végeztünk az interjúkkal, visszamentünk a házba. Káosz. Nem vagyok ott valahol, ahol ez a nyomoronc Gábor ott van, és csak mert nála a kamera, azt hiszi, ő irányít. Holott nyomatékosan megkértem, hogy hallgasson Dávidra, amíg nem vagyok itt. Úgy látom, ez nem sikerült. Dávid behódolt, jellemző...

 - Mi az Isten farka történik itt? - szóltam bele a forgatás kellős közepébe.

 - Mi a baj? - nézett rám értetlenül Gábor, Dávid fülét-farkát behúzva ült egy széken, Bence pedig a kézi kamerával a vállán próbálta mögöttem visszatartani a feltörni készülő röhögését.

 - Mi? Szerinted így minden oké? - kérdeztem cinikusan, csípőre tett kézzel. A mikrofon az oldalamnak ütődött, amit Bence nem díjazott a fülhallgatókkal a fülén.

 - Igen. Folyik a vér, a kutya fél. Mi kell még? - vágott vissza Gábor.

 - Ó, semmi folytasd csak. Most rombolod szét az egészet, de tessék, ez a te műsorod, nem? - legyintettem, és lehuppantam egy fotelba. Hagyom, hogy magától kérdezze meg, az sokkal megalázóbb, és édesebb lesz a bosszú.

 - Mi a baj? - sóhajtott keserűen Gábor, és úgy nézett rám, mintha a hóhéra lennék. Egyszer az is leszek, ha rajtam múlik.

 - A kutya egy foxi. A családnak spánielük volt. Kértem, hogy azt hozzatok, van is.

 - Nem elég tanítható, mindig elrontotta.

 - Akkor tanítsd meg! - köptem foghegyről.

 - Még valami? - préselte ki magából Gábor.

 - A balta. A gyilkos fegyverrel fát hasogattak a tűzhelybe, nem pedig mamutfenyőket vágtak ki. Te... Mégis egy ilyen van nálunk. - vágtam meglepődött arcot, és felemeltem a színész kezében lévő baltát. - Ezzel egy harmincas férfi, aki nem sportol napi több órát, és nem emelget súlyokat, nem igazán tud bánni. Maximum a lábára ejti, és összepréseli pár ujját.

 - Kicseréljük. - bólintott fogcsikorgatva Gábor.

 - Szóval mégsem írod át a forgatókönyvet? Kár... Miért nem adtál mindjárt egy sörétest a srác kezébe?

 - Mindent megoldunk, oké?

 - Remek. Innen átveszem. - néztem mérgesen Dávidra, aki eliszkolt. Remélem a spániellel és a megfelelő gyilkos fegyverrel jön vissza.

*

 - Minden ment? - kérdezte másnap Ági. A Fargerben kávéztunk. Messze van kicsit, de gyakornok koromban sokszor találkoztunk itt, és bevált szokás lett az itteni meeting.

 - Miután rendbe szedtem Gábor spielbergi ambícióit a sorozatom iránt, simán ment. - kavartam egyet a kávémba.

 - Tudtam, hogy nem ő a legmegfelelőbb melléd, de mást nem találtam, csak ő ért rá. Bence egyedül nem bírta volna.

 - Tudom, nem is volt nagy gond, csak azt hitte, ha nem látom, főnökösködhet.

 - De akkor végül is minden oké, ugye?

 - Persze, délután vágunk Bencével, holnap felvesszük a hangokat, effektek, és mehet a honlapra. - bólintottam, mire Ági elégedetten elmosolyodott. Utáltam neki nemet mondani, mindent minél előbb akartam, hogy lássa az igyekezetem. Ó, ha tudná, hogy fele annyira sem vagyok magabiztos, és törtető, mint ahogy neki mutatom... Hányszor álmodom azzal, hogy csalódást okozom neki... Remélem, ennek a pillanatnak soha nem kell eljönnie, azzal nem tudnék együtt élni. Ő a mentorom, a példaképem, aki miatt érdemes törtetnem, és feljebb küzdenem magam. Egy-egy dicséret tőle olyan, mintha egy pillanatra benézhetnék a felhők fölé.

 - Hogy állsz a könyvvel? - váltott hirtelen témát.

 - Nos... - megköszörültem a torkom, és haboztam. Már rég kész van, de annyira nem tökéletes, hogy nem merem neki megmutatni. Ahányszor belelapozok egy részbe, látom, hogy teljesen hülyeség, ami benne van, és legszívesebben a Dunába hajítanám. - Egész jól. Csak nem az igazi.

 - El kéne olvasnom. Mennyi van kész belőle?

 - Nagyjából az egész... De tényleg nem az igazi. - mentegetőztem, mire újabb mosolyt eresztett. Ezuttal együtt érzően.

 - Van fogalmad róla, mennyire nem éreztem tökéletesnek az első könyvem? Sosem lesz az!

 - De még van mit javítanom rajta... - próbáltam húzni a dolgot. Az egyetlen dolog, amit húzok. A könyvem. Már évekkel ezelőtt kiadathattam volna, Ági segítene is, de egyszerűen nem az igazi. Ha pedig lebőgök, az olyan, mintha elárulnám. Rengeteg bizalmat fektet belém, amit sosem fogok tudni meghálálni neki, és legtöbbször nem is értem, miért teszi. Nincs bennem semmi különös. Egy riporter vagyok, aki megtanulta, amit megtanítottak neki. Még csak nem is voltam kitűnő... Az ő vizsgáját is csak a Watergate-ügy részletes leírása mentett meg. Még csak benn sem voltam az összes órán... Egyáltalán nem érzem, hogy kimagasló tehetségem lenne, ő mégis mindent rám mer bízni. Emlékszem, az első sajtótájékoztató után azt mondta, nem is akarta másnak adni a sztorit. Nekem pedig az volt az első! Azt se tudtam, mit kell csinálni, és nagyon csúnyán lebőgtem. Gábor meg is jegyezte, hogy a riporter nem volt toppon. Ezért nem kedvelem. Pedig igaza volt. Iszonyúan be voltam gyulladva, és bénáztam.

 - Holnap hozd be. - zárta le a vitát Ági. - Van itt valami más is...

 - Nem kellünk a Sprektumnak? - kérdeztem. Pár éve fut egy műsorunk az adón, de mostanában van egy kis kavarás.

 - Nem, úgy néz ki, azt megoldottuk. - rázta a fejét Ági, és mielőtt újra megszólalt, ivott egy kortyot a teájából. - Van egy pályázat. Vagyis, inkább álláslehetőség. - egy pillanatra megállt, és rám nézett. Én kíváncsian néztem vissza rá, így folytatta. - Kaptam egy e-mailt. Kell egy bűnügyi tanácsadó. A BBC-nek. Téged ajánlottalak.