Idén valami más lesz

Part 19

Másnap reggel nagyon korán felébredtem, így megnézhettem a hotelszobánkból a napfelkeltét. Nagyon szép volt.

Kicsit később, mikor már anyáék is felkeltek, Kriszti kopogott be hozzánk. Megkérdezte, hogy esetleg van-e kedvünk együtt elsétálni a korházig. Természetesen igen, mondtunk és csöndben elindultunk.
Az út nem volt rövid, de kellemes volt. A csípős, reggeli levegő kitisztította a fejem, de a reggeli köd továbbra is selytelmes maradt számomra.

Egész hamar odaértünk, felmentünk a lifttel a harmadikra, majd megkerestük a nagyi kórtermét. Mielőtt beléptem volna, eszembe jutott, hogy nagyi mennyire szereti a teát, ezért szóltam apáéknak, hogy előbb keresek egy ital-automatát és hozok nagyinak teát. Anya csak bólintottam és én már siettem a tea kereső utamra.
Egész hamar meg is találtam és elkészítettem a teát és amennyire csak tudtam, siettem vissza nagyihoz.

Ahogy vissza értem, minden felborult. Beléptem a terembe és ez a kép fogadott: Kriszti orvos után kiáltott és kirohant a szobából, anya nagyi kezét fogta és zokogott, amíg apám sokkoltan ült az egyik székben.
Azonnal tudtam, hogy vége mindennek.

Mégse tudtam mozdulni, csak ott álltam az ajtóban és fogtam a teát. Egyszer csak valami forró folyadékot éreztem a kezemen. Lenéztem és észrevettem, hogy egyszerűen összeszorítottam a forró teával téli papír-poharat. Ekkor elöntöttek a könnyek és összerogytam, ott, ahol addig álltam, az ajtóban.

Nagyon sokáig maradtam ott...

Csak akkor mentem arrébb, amikor Kriszti vissza ért, egy orvossal a sarkában. Az orvos odaszaladt nagyi ágyához, de a tekintetéből, már látszott, hogy nem tud semmit sem tenni.
Végül csak annyit tett, hogy anyáékat biztosította afelől, hogy fájdalmak nélkül halt meg.

Ebben a pillanatban, valami bekattant: Mi az, hogy fájdalmak nélkül? Inkább arról kellett volna gondoskodnia, hogy nem hal meg! Várjunk csak... Ha Kriszti nem viszi el túrázni, akkor biztos nem történt volna ez!!

Ekkor mint, egy pszichopata, neki ugrottam Krisztinek.
-TE TETTED EZT! HA TE NEM VAGY, AKKOR NEM TÖRTÉNHETETT VOLNA MEG! TE VAGY A HIBÁS!
Hasonlókat ordítottam akkor is, amikor az orvos és az apám együttes erővel kivonszolt a szobából, hogy megmentsék Krisztit.

Miután egy kicsit lenyugodtam, az orvos elvezetett egy terembe, ahol (, mint később kiderült) egy gyerek pszichológus várt rám.
Sokat beszélt nekem a gyászról, de én csak a gondolataimat hallottam igazán: Te nem is tudod mi az, az IGAZI gyász! . . . Most mindennek vége!

Ezek után feltett pár kérdést, de én csak a bólogattam vagy ráztam a fejem válasz ként.
Nem akartam megszólalni, de szerintem, ha akartam is volna, akkor sem tudtam volna egy szót se kinyögni.

És, ahogy a szavak terén üres lettem, úgy lettem legbelül is kietlen pusztaság.

Bocsánat, hogy csak ennyi idő után írok ide, de nem hinném, hogy bárki nagyon siratott volna.
Azért remélem, hogy néha még belefogtok olvasni.