Ez itt csak egy kép, egy álló valami,
Az emberekről, rólad, rólunk...
A hitben, hogy leszünk valakik
A folt pólós, de felvesszük a pózunk.
Tűzoltó, s katona, tán vadakat terelő juhász?
A vad te vagy, de életed útján nem terel más.
Letűnt korokban Isten volt a pásztor,
De megöltük őt, mint azt tettük már sokszor máskor.
Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés újra,
Fontos, csakhát klisé, már mindenki unja.
Mert a rombolas is művészet, hisz amit alkot maradandó.
Ember vagyok és nagy dolgokra hivatott!
Megkonstruáltam a dekonstrukciót!
Elhervadt a kék virág,
Nem öntözi senki már.
Emberi, túlságosan is emberi - szólott bölcsen Nietzsche,
Majd a jelentés a jelentektélenségét is elvesztette.
Emlékezned kéne az ősi elvekre,
Melyek mindig is oly szépek voltak,
De a morál ezt a csatát elvesztette,
Szent gyümölcs, mégis megrohadt.
Emlékezned kéne az őszinte, régi verseidre,
Melyből oly sok volt és gyönyörű mind.
Sót öntessz ezzel feltépett sebeidre,
A fejlődés igényli az átmeneti kínt.
Itt ez a kép, áll, nem mozog.
Hogy mondana el bármit is rólad?
Ember vagy, az élet pofoz, arcod sorvad.
Őszintén pózolsz, szép a mosolyod!
Itt ez a kép, elmondta, mi nem vagy:
Dehogy vagy te boldog.
