skizofrén órák darabkái

édesanyám

A hídon, zuhogó esőben, átfagyva nem igazán értem, mi történik:
Apró testem felnéz, s anya még mindig csak oly keservesen sír,
eső az ő könnye.
Tépően érzem ezt a fura fájdalmat én is,
hisz egy volt a lelkünk, s még most is nyomokban az.
De számomra ez értelmetlen szenvedés,
mint ahogy azt sem értem, miért pofozott fel apám, mikor csak az igazat mondtam.
Óvatosan megölelem a lábát, általában nekem sikerülni szokott felvidítani
Felém sem fordítja fejét , de én tudom, hogy érzi, mert én is érzem.
Valami nehezebb lett.
Sokkal nehezebb.
Nem bírom tovább, a gombóc a torkomban legyőzött.
Én is sírni kezdek.
Taknyos orrommat az esőtől ázott nadrágjába kenem,
máskor kiabálna velem, de most nem tesz semmit.
Csak áll és könnyezve nézi a vizet.
Az eső erősen kopog a felszínén, mintha valaha odatartozott volna, de elkárhozott.
Teljesen átfagytam, hideg van és vizes mindenem, haza akarok menni.
Nem értem miért álltunk meg itt.
Lassan törölgeti könnyeit,
felesleges, az eső lemossa, meg amúgyis tovább fog sírni.
Nem értem, miért.
Nálam jobban nem szereti őt senki, de még én sem okozok neki örömöt.
Közelebb megyek a korláthoz, s elkezdem nézni a vízet vele együtt. Olyan érzés mintha a folyó látna belém.
Teljes belsőmbe tekint, s lát mindent. Végtelen mélysége belém hatol, ismer engem,
tökéletesen minden darabkámat, mintha egyek lennénk.
Rémisztő, de valahogy mégis barátságos.
Anya teste vetődik le, s merül el a fenséges folyóban,
bármely nyom nélkül.
S egyszerre csak könnyebb.
Fura.
A kapcsolat, mely 42 hónapja van hirtelen eltávolodott és ez fáj.
Anya már a fogalmakon túli vilag része.
Hiányzik, s remélem én is hiányzom neki.
Nálam amúgysem szereti jobban senki,
csak én tudom visszahozni és megvígasztalni.
Erős vagyok és csak én tudom megmenteni.