Vörös és Zöld: Az elátkozott gyermek

Prológus

Brigsley lakói igazi vidéki emberek voltak: voltak, akik a földeken dolgoztak, mások a kertben termesztett zöldségeket adták el a szombati piacon, megint mások pedig a közeli Waltham városába jártak dolgozni. Itt mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott egy-két dolgot a másikról és nem volt olyan titok, ami ne járta volna be a falut fél óra alatt. Itt nem voltak rejtélyek, se különleges események, elvégre ide még a kutya se tévedt volna be szántszándékkal.

Legalábbis így volt ez huszonkét évvel ezelőttig, amikor is egy májusi hajnalon egy köpenyes alak tűnt fel a Szent Helen templomnál. A templom szomszédságában élő idős asszony már a kertben gondozta a répákat, mikor észrevette a különös alakot, aki valamit foghatott a kezében, mert a köpenye kidudorodott a mellkasánál. El se tudta képzelni, ki ő és mi dolga lenne éppen itt, a semmi közepén. Ám alig pislogott kettőt, a furcsa figura már el is tűnt a templom árnyékában.

Ezek után kapott szárnyra az a szóbeszéd, hogy a templom mögötti kis erdőből gyerekkacaj hangját hozza a szél. A bátrabb kíváncsiskodók be is merészkedtek az erdőbe, ám sose tértek vissza. Lassan pedig a gyerekkacaj is eltünedezett, hogy helyette más furcsa zajok és csupán éjszaka látható színes fények keserítsék meg a közelben lakók életét. A helyiek senkinek se mertek beszélni a különös jelenségről, hiszen mindenki bolondnak tartotta volna őket. Így csak egymás közt suttogtak arról, amit tapasztaltak, megtiltották a gyerekeknek, hogy az erdő közelébe menjenek és gyanakvással tekintettek minden idegenre, aki a faluba tévedt.

Történetünk kezdetén, huszonkét évvel a furcsa alak megjelenése után ismét feltűnt valaki a Szent Helen templomnál. Az idős asszony házában most egy fiatal házaspár lakott, akik nemrég vették birtokba új otthonukat. A feleség éppen kint ült a verandán a hintaágyban és gömbölyödő pocakját simogatva nézte a templomot. Mikor észrevette a fekete köpenyben lévő alakot, nem megrémült, ahogy azt mások tették volna. Ellenkezőleg, szélesen elmosolyodott és felállt, hogy szóljon a férjének.

- Clint!

Felesége hangjára kilépett a házból a férj: ő is furcsa ruhát viselt, egy köpenyre emlékeztető talárt, egy keménykalappal megtoldva, ami még inkább zavaróvá tette egy átlagembernek az öltözékét. Valamit kitapintott a belső zsebében, majd odasietett a várandós feleségéhez, aki a templomnál ácsorgó alakra mutatott.

- Megérkezett.

Clint Spencer a hír hallatán adott egy csókot a feleségének, meghagyta neki, hogy zárkózzon be, majd odasietett a várakozó alakhoz. Az illető a fejével intett egyet az erdő felé, mire Clint irányt változtatott és a két ismerős az erdő szélén találkozott.

- Mindenki itt van? - kérdezte a csuklyás.

- Igen, körbevettük a házat - felelte Clint. - Heavens jelentette, hogy megtalálta Rodolphus Lestrange sírját, nem messze a kunyhótól. Úgy néz ki, már tíz éve halott.

- Akkor csak Rabastan vár minket - nyugtázta a nő, majd hátravetette a csuklyát. Arcát már ráncok borították, szőke haja már inkább volt ősz, ám kék szeme még mindig ugyanolyan tekintettel méregette az előtte állókat, mint régen. - Csak egy órám van, hogy kiszedjem belőle, amit tudnunk kell. És ne feledd, csak akkor támadjatok, ha megadom a jelet.

- Értettem.

A nő biccentett, majd elindult az erdő közepe felé. Útközben számos más ember jelenlétét érzékelte, ahogy közeledett a házhoz, de ő csak előreszegezett fejjel haladt tovább. Hiába volt öreg a teste, a járása még mindig olyan egyenes volt, mint húsz évvel ezelőtt.

A ház már inkább hasonlított egy romra, semmint egy épületre. Külseje lepusztult volt, a tető egy része beszakadt és a nő még tíz lépésnyire tőle is érezte az áporodottság és a doh szagát. Az ablakok be voltak deszkázva, de látni vélte, hogy az a valaki, aki odabent él, feszült figyelemmel követi minden mozdulatát. Mikor már csak karnyújtásnyira volt az ajtótól, az hirtelen kinyílt és egy pálca szegeződött neki a homlokának.