𝗣𝗘𝗛𝗘𝗟𝗬𝗙𝗘𝗟𝗛𝝝̋ /SZÜNETEL/

☁️4. Szomszéd néni begurul

KARD, VONÓ, kard, vonó, kard, vonó, kard, vonó, kard, vonó...

Igen. Éppen Tornádóval foglalatoskodom... na jó, szórakozom. Eközben azon gondolkozok, mi állhatott a papíron, ami Glee bát ennyire felkavarta, hogy elővegye a vésztartalék-tartalék-tartalék-tarcsi fegyókat is. Mert nem lehetett valami hosszú, a fecni méretéből adódóan.

Lassan már belefájdul a fejem ennyi infóba. Az idő elütéseképpen elpakolom az étkezőasztalon hagyott fegyvereket. Nagyot sóhajtotok, kajálok még egy kicsit, aztán folytatom a hegedülést.

☁️💙☁️

Másnap már sokkal frissebb vagyok. Nem ejtem le a "világ legjobb szatírja" feliratos bögrét, nem égetem oda a rántottát, sőt, még csak nem is borítom ki a narancslevet! Formában vagyok!

Jókedvűen öltözöm át egy sima pólóba és farmerbe, felkötöm a hajam, aztán nekiállok almás palacsintát sütni.

- Drágám? Itthon vagy?

Mosolyogva felkapom a fejem. Az ajtó túloldaláról Rosa néni hangja hallatszik. Épp kész vagyok a palacsintákkal; elzárom a gázt, aztán ajtót nyitok.

- Csókolom, Rosa néni!

- Neked is szép napot, kis drágám! - köszön a néni mosolyogva.

- Tessék bejönni. Csináltam almás palacsintát.

Miután beengedem a szembeszomszédomat, és kirakok az asztalra még egy tányért, mindketten leülünk enni. Szokás szerint az idős nő szája be sem állt, csak néhány percre harapásonként.

- És hogy megy a nyári szünet? - kérdezi. Választ sem várva folytatja tovább. - Nagyon fárasztó lehet az a sok iskola meg tanulás! Merem hinni! De hallom, hogy rendesen dolgozol itthon is. Sütsz, főzöl, hegedülsz, furulyázol. Eltöltöd az idődet, hasznosan. Ez jó. Nem csak ott görnyedsz a mindenféle internetes videojárék felett, mint a többi korodbeli...

És ez így megy, legalább tíz percig. Rosa néni meg csak beszél, beszél, és néha-néha bekap egy-egy falatot.

- Nagyon finom almás palacsintát csináltál, drágám! - paskolja meg az arcom, majd felállt. - Nem is akarok zavarni, bizonyára készülnöd kell, a fiatalember hamarosan érted jön.

Egy pillanatra furcsa érzés kerít a hatalmába, megmerevedek. Honnan tud erről?

A felismerés villámként hasít belém. Az első nap, amikor idejöttem, mindig félelem kerített a hatalmába, de ezidáig nem tudtam rájönni, miért. Egészen néhány héttel ezelőttig úgy figyelt, mintha valami zavaró tényező lennék, egy szálka, ami csúnyán beleállt valaki kezébe...

Elsimítom vonásaimat, aztán magamra varázsolom ragyogó, mit sem sejtő mosolyomat. Most vagy rohadtul elszúrom, mert nem azzal van dolgom, akit képzelek, vagy végre valami értelmeset is képes vagyok tenni. Reménykedjünk az elsőben.

- Várjon! Szeretném megmutatni, hogy milyen darabokat tanultam.

- Ó, hát hallom én a lakásomból is - mondja Rosa néni. Leveszi a tenyerét a félig kinyitott ajtóról, közben alig észrevehetően tördeli a kezét. Lehet, hogy a sejtésem beigazolódni látszik?

- Kérem! Nincs senki, akinek játszhatnék... - és ezennel bevetem a Cassie-féle "úgyis-belemész-mert-túl-cukin-nézek" szemezést. Ez mindig bejön.

- De csak egy darabot! - egyezik bele sóhajtva, mire elvigyorodom.

- Köszönöm, Rosa néni!

Beszögdécselek a szobámba, felkapom a hangszert, aztán már ki is szaladok.

Lehet, inkább bent kellett volna maradnom...

- Öö, Rosa néni? - ráncolom a szemöldököm. Nagyon úgy néz ki, hogy az öreg néni szomszédom konkrétan felszívódott. Nincs a konyhában, a nappaliban, a fürdőben, a mosókonyhában. - Rosa néni! Nem tetszik megh...

Azonban ebben a pillanatban rájövök, hol is bujkál kedves vendégem.

A plafonról egyenesen rám veti magát, na de nem ám úgy... hanem hárpia képében!! Majdnem becsokiztam, komolyan mondom. De legalább megtudom, hogy jóra gondoltam, és nem szúrtam el a dolgot rohadtul. Csak egy icipicit.

Reagálni sincs időm, a hárpia szerint ugyanis rögvest halaszthatatlan randim van a kemény padlóval. Eközben sikerül kivernie Hurrikánt a kezemből, Tornádót és a jobb karomat pedig magam alá szorítja. Hiába vergődök, a karmok csak jobban a vállamba mélyedtek. Pff, ennyit az én szerencsémről...

- Mocskos kis félvér - sziszegi a fülembe. - Nem vagy te olyan okos, mint hiszed!

Hirtelen vissza akarok vágni valami ésszerűvel, vagy egy irtómenő dzsiudzsicu-mozdulattal kiszabadulni, aztán mint a filmekben, rácáfolni, kiröhögni, majd látványosan elpáholni. De rájövök, hogy igaza van. Olyan érzés volt, amikor a sötétségmérő a fejem közelében teljesen kiakad. Ehehe. Szuper.

- Hát... ja. De ez van. Nem sok mindent tudok ellene tenni!

A hárpiát látszólag meglepte a válaszom. És én ezt a pillanatot választom, hogy átkattintsam Tornádót kard formájába, és egy (kicsit sem menő, ámde) gyors mozdulattal azt a támadóm hasába mélyesszem. Megjegyzem: a hasamon feküdtem, úgyhogy rendesen ki kellett csavarnom a karom, aminek nagyon nem tett jót, tekintve, hogy a jobb vállam elég rendesen kificamodott. A Nem Rosa Néni felsipít, aztán arany porrá válik.

- Sikerül! - nyöszörgöm. - Hurrá.

Egy kicsit kifújom magam, majd nagy nehezen feltápászkodtam. Nagyot nyögök, ahogy kitámolygok a fürdőbe, és megszemlélem magam. Az arcom jobb fele egy kicsit belilult a padlóval való találkozó után, a hátam meg rendesen fáj. A vállamaimon csúnya sebek éktelenkednek, nem beszélve a jobb oldaliról, ami, ahogy azt már említettem, kificamodott, és csakhogynem négy centivel magasabb a balnál. Inkább elkapom a fejem, még ránézni is fáj.

Mélyeket lélegezve letelepedem a kád szélére. A hányinger kerülget.

Akkor most foglaljuk is össze, mi történt. Egyszer csak megjelenik Hádész, hogy adjak át egy papírt. Aztán beállít Glee bá, egy héttel azelőtt, mint kellene, és tökre bepörög attól a fecnitől. Szóba hozza, hogy használhatom a harmadik kedvenc baseballütőjét (értitek?! Én! Használhatom! A HARMADIK. KEDVENC. BASEBALLÜTŐJÉT!!!), meghogy valaki fog jönni értem, gőzöm sincs miért. Aztán egyszer csak lelép, majd másnap letámad a(z egyébként hárpia) szomszédom, de ez már mellékes.

Phű, nem mondom, színes egy hetet sikerült túlélnem. De legalább túléltem!