Kikényszerített boldogság

1. fejezet - Menekülés otthonról

Harry úgy szaladt, mint akit kergetnek. Hátra sem nézett, csak futott és futott.
El! El innen! – Csak ennyi járt a fejében. – El Dursleyéktől!
Már végképp elege volt bácsikája erőszakosságából. Azt sem bánta volna, ha Voldemort elkapja. Nem érdekelte már semmi, csak a menekülés állítólagos családjától.

Ezt a helyzetet az okozta, hogy Dudley – szokás szerint – minden kis bajáért Harryt hibáztatta, Vernon pedig kapva kapott az alkalmon, hogy megleckéztesse a „bűnöst". Akkora pofont osztott le az ártatlan fiúnak, hogy az elesett, és a fejét is beütötte a padlóba. Szájából csorgott a vér, szeme előtt pedig összefolytak a képek, de még ez sem volt elég a felbőszült férfinak. Belerúgott a földön fekvő unokaöccsébe. Dudley ezt elégedetten nézte végig, hiszen ez volt a szándéka. Még ki is nevette Harryt, mikor látta, hogy alig bír megmozdulni.
Ám mielőtt Vernon Dursley még egyet rúghatott volna Harrybe, a fiú egy lökéssel – amit mágiája segítségével vitt véghez – eltaszította magától bácsikáját, és vissza sem nézve kiszaladt a házból. El a Privet Drive 4-ből.

Mikor már elég messze ért, lelassított, és sétálva folytatta tovább az útját. Nem figyelte merre ment, csak hogy távolodik a háztól, ahol felnőtt. Nem tudta hova menjen, de vissza soha nem fog menni, ebben biztos volt. Nem érdekelte már se Dumbledore, se senki más. Eleget verték, most már elég volt. Tűrt és tűrt nap mint nap, de ebből elég volt.
Oldala, ahol Vernon belerúgott, sajgott, úgy tippelte, legalább két bordája megrepedt. Feje is fájt, homályosan látta maga előtt az utat. Alig bírt menni, fáradt volt, hiszem ma sem – ahogy máskor sem – kapott rendesen enni, így a futás, és a félelem teljesen kiszívta az erejét. Nekitántorodott egy fának, amely a járda szélénél nőtt, és lassan csúszott le annak törzse mentén.
Bárcsak ne ők lennének a rokonaim! Bárcsak még élnének a szüleim! – esdekelt némán az ég felé fordulva Harry. Szemeiből csorogtak a fájdalmas könnyek, amelyek csípték a pofontól felsértett arcát, és felrepedt ajkait. – Ugye gondoltok rám, anya, apa? Kérlek, csak egyszer szeressen valaki, csak egyetlen ember! Olyan nagy kérés ez?
Kimerült és legyengült szervezete miatt Harry nemsokára eszméletlenül feküdt a fa törzsének vetve hátát, észre sem véve a szemközti erdő felől figyelő sötét árnyat.

Az az árny valójában egy férfi volt. Fejét csuklya fedte, mely eltakarta arcát a kíváncsi tekintetek elől. Hosszú, fekete talárját vígan lobogtatta a délutáni szellő.
A férfi döbbenten nézte az eszméletlen fiút, el sem hitte, hogy a Kiválasztott fekszik ott összeverve, elgyötörten az utca hideg kövén.
Hogy engedheti ezt Dumbledore? – kérdezte magában továbbra is előre szegezett tekintettel. – És még éntőlem féltik ezt a kölyköt. A saját családjától kéne. Most is hogy néz ki? Soványabb, mint amikor utoljára láttam, pedig akkor sem volt több ötven kilónál.
Arra, hogy hogyan került oda az idegen, egyszerű volt a válasz. Végig figyelte a Dursley-házat, és mikor látta Harryt távozni, követni kezdte a tántorgó fiút. Nem mert addig odamenni hozzá, míg nem értek egy kihaltabb területre. Beszélni szeretett volna vele, de ez most nem a legmegfelelőbb alkalom volt.
Végül nagyot sóhajtva átment az úttesten, egyenesen a fiú felé vette az irányt. Lassan guggolt le elé, majd ellenőrizte a pulzusát. Egy gyors diagnosztikai bűbájt vetett rá, ellenőrizve, nem-e esett nagyobb baja, és elkomorulva észlelte, hogy milyen sok, látszólag begyógyult seb tarkítja a fiatal testét.
Ennél még én is jobban bántam volna vele - csóválta meg a fejét.
Lassan, nehogy nagyobb kárt tegyen Harry sérült testén, felemelte. Harry egy pillanatra feleszmélt, mikor megemelte. Homályos, láztól csillogó szemét az idegen arcára szegezte.
- Vol... de... mort – nyögte, de rögtön el is ájult.

Tom úgy gondolta, magával viszi a fiút a Denem Kastélyba. Megsajnálta a kölyköt, pedig az ellensége volt. Egy Potter. A Kiválasztott, aki legyőzheti. Ám ő is átélte már azt, amit ez a kölyök: Hogy senkinek sem kell. Az árvaházban, ahová még kiskorában került, a nevelőnő gyakran alkalmazott testi fenyítést, mikor használni merte, vagy véletlenül használta a mágiáját. Meglepte azonban, hogy Potter felismerte, és nem menekült el. Bár ahogy most festett a fiú, nem kellett volna ezen csodálkoznia.
Voldemort már nem úgy nézett ki, mint a tanév végén. Már nem kígyószerű volt a bőre, és a szeme sem volt vörös, csak ha dühbe gurult. Haja hollószínű volt, selymes hullámokban fedte fejét. Fiatalkori külseje teljes pompájában állt Harry előtt.
Vajon honnan tudhatta Potter, hogyan nézett ki fiatalon? Bár a naplójával történt incidens választ adott a kérdésére. Körülnézett, látja-e valaki, majd megpördült, és elhoppanált.

Az előtérbe érkezve rögtön elkiáltotta magát.
- Dinky!
- Igen, Gazdám?
- Készíts elő egy szobát a fiatalembernek! Kellene még meleg víz és néhány tiszta rongy! – adta ki az utasításokat Voldemort. – Menj!
- Ahogy óhajtja, Gazdám! – sipította a manó, majd egy hangos pukkanással el is tűnt, hogy elvégezze a parancsot. Alig telt el pár pillanat, már jelentette is, hogy elkészült a helyiség.
A Sötét Nagyúr felvitte az eszméletlen fiút, majd letette az ágyra. Óvatosan mosdatta meg az elgyötört testet, fejét helytelenítően csóválva a számtalan sérülés és heg láttán. Kitisztította a sebeket, majd átszaladt a laborjába, ahonnan egy tégely krémmel tért vissza. Bekente a a fiú sérüléseit, és az új és régi sebhelyeket is. A hegeket kenegetve bosszúsan gondolt arra, hogy Dumbledore hogy nem vette észre ezeket. Erős mágus révén éreznie kellett volna a rejtő bűbájt a kölykön. Mikor végzett a művelettel, bekötözte a bekent részeket, majd a sérült bordákra is adott be egy bájitalt Harrynek.
A Potter-fiú mindezt meg sem érezte, csak feküdt ájultan.


Eközben a Privet Drive 4-be vendégek érkeztek. Nem mások voltak ezek, mint Albus Dumbledore, Remus Lupin, és Minerva MacGalagony. A csengőszóra maga Vernon Dursley nyitott ajtót. Felbőszülve kezdett el ordítani velük.
- Maguk abnormális népség! Mégis mit képzelnek magukról, hogy idejönnek zaklatni minket? – ordította.
A három személy döbbenten nézett a dühös férfira.
- Harry Potterért jöttünk, hogy magunkkal vigyük. Idehívná nekünk? – kérte kedvesen Dumbledore.
Remus már nem volt ilyen kedves hangulatban. Legszívesebben egy jó kis átkot küldött volna az undok férfira.
- Azt a mihasznát? Ő már nincs itt, hála az égnek!
- Mi az, hogy nincs itt? De hát itt lakik! – háborodott fel MacGalagony is.
- Elszökött a hálátlanja. De jól is tette, mert legszívesebben a két kezemmel fojtanám meg azt az torzszülöttet!
- Még hogy képzeli, hogy így beszél Harry Potterről! – kapta elő a pálcáját MacGalagony, mire Dursley megijedve kezdett el hátrálni. – Azonnal vonja vissza! Annak a fiúnak köszönheti, hogy a Sötét Nagyúr nem tudta magukat eddig bántani. Ám ha igaz, amit mond, maguk védtelenek.
Dumbledore közben észrevétlenül legilimentálta a férfit, és elszörnyülködött a látottakon. Hogy nem jött rá erre? Hiszen Harry kérte, hogy ne küldje ide vissza. Tudnia kellett volna. Csendesen fordult kollégái felé, majd intett nekik, hogy menjenek.
- Még nem végeztünk, Mr. Dursley – figyelmeztette a kövér férfit. – Ha Mr. Potternek bármi baja esett, az az ön hibája lesz. Intézkedni fogok, hogy megbüntessék, amiért mind fizikailag, mind lelkileg bántalmazott egy kiskorú gyermeket. - Ezzel sarkon fordult, és az egyik sikátor felé indult nyomában Remusszal és Minervával, majd onnan egyenesen a Grimmauld téri főhadiszállásra hoppanáltak. Minél előbb tájékoztatniuk kell a rendet arról, hogy eltűnt Harry Potter.


A Denem Kastélyban Harryt szörnyű rémálmok gyötörték. Újra és újra átélte, ahogy nagybátyja pofon vágja, majd mikor a földön fekszik, még bele is rúg a hasába. Dobálta magát az ágyban, láza újra felszökött, a frászt hozva vele az őt ápoló házimanóra. Dinky gyorsan gazdájához sietett a hírrel.
- Gazdám, a fiatalúr nagyon rosszul van – sipította a kis manó.
- Mégis mi történt? Mostanra már magához kellett volna térnie – morgott Tom, majd az iratokat, amelyeket épp olvasott az asztalra dobta, és Potter szobájába sietett.
Belépve igazat kellett adnia házimanójának. A fiú szörnyű állapotban volt. Arca fájdalmat tükrözött, és úgy feszült meg, mint akit éppen vernek. Arca pi1os volt a láztól, és hideg verejték borította. Tom jobbnak látta, ha mielőbb felébreszti őt.
- Potter, ébredj! – rázta meg gyengéden, nehogy kárt tegyen a törékeny fiúban. – Potter, rémálmod van, kelj fel!
- Vernon bácsi, kérlek... ne bánts! – nyöszörögte az eszméletlen Harry. – Nem én voltam! Dudley törte el.
- Potter, ébredj már fel!
- Feltakarítok, gyomlálok, bármit megteszek, csak ne üss meg, kérlek! - könyörgött továbbra is Harry. Meg sem hallotta Voldemort hangját. – Ne! – sikoltotta a fiú, majd teste megfeszült, mintha nagyot ütöttek volna a hátára.
Végül Tom feladta, hogy felébressze, és a Dinky által hozott hideg vizes ronggyal hűteni kezdte a rémálmokkal küszködő kölyök arcát. Eltűrte a homlokába hulló kócos fekete tincseket, és csak nézte a fiatal arcot.

Egyszer csak Harry elkapta a kezét, majd lassan kinyitotta smaragd szemeit. A hihetetlenül zöld tekintet az ő fekete szemeibe mélyedtek, majd Tom meglepetésére a fiú nem húzódott el tőle, hanem megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hol vagyok? – kérdezte a láztól még rekedten Harry, majd körülnézett a helyiségben. A szoba otthonos volt. Krémszínű falak, és bútorok, csak a sötétítő függöny és az ágynemű zöld színe utalt mardekáros tulajdonosra.
- A Denem Kastélyban vagy, Potter. Az otthonomban.
- Hogy kerülök ide? És mégis miért nem öltél meg, Voldemort? – nézett értetlenül a férfira Harry.
- Én hoztalak ide, miután eszméletlenül és sérülten megtaláltalak az utcán. Az, hogy még nem öltelek meg, nem jelent semmit. Egy eszméletlen ellenféllel harcolni nem kihívás.

Harry tüzetesebben végignézett ellensége arcán. Meglepően vonzónak tartotta arisztokratikusvonásaival, szép ívű ajkaival, és igéző sötét tekintetével. Ha nem Voldemortról, azaz Tom Denemről lenne szó, talán... Nem! Ezt ki kell vernie a fejéből. Nem gondolhat rá úgy, mint lehetséges partnerére. Hiszen ő a Sötét Nagyúr, ő az, aki megölte a szüleit, aki már többször az életére tört. Lehet, hogy jobban beverte a fejét, mint elsőre hitte.
- Ez megnyugtató – jegyezte meg gorombán a Potter fiú.
- Ne szemtelenkedj, Potter. Amilyen szép kis sérülésekkel hoztalak ide, örülj, hogy nem lett maradandó károsodásod! – szidta le a fiút.

Harry elszégyellte magát, amiért undok volt Voldemorttal. A férfi akár ott is hagyhatta volna, amilyen szerencséje van, senki se találta volna meg.
- Bocsánat.
Tom nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon. Már elege volt a háborúból, és a párharcból Potterrel. A Mágiaügyi Miniszterrel már tárgyalt is a háború lezárásának véghezviteléről.
- Elfogadom a bocsánatkérésed, Potter. Ami a sérüléseid illeti két bordád eltört, és egy megrepedt, amiket egy bájital segítségével már helyre is hoztam. A hegeidet, amiket annyira takargattál, begyógyítottam, így nem kell többet rejtegetned őket. Nem értem, Dumbledore hogy nem vette észre a hitvány bűbájt, ami elkendőzte azokat. Az sem fér a fejembe, hogy bízhatott rá azokra a szánalmas muglikra. Kezd egyre szenilissebbé válni.
- Dumbledore nem tehet róla. Nem tudhatta, Dursleyék hogyan bánnak velem – vette védelmébe az idős mágust.
- És nem volt ideje soha a körmükre nézni? Tizenhat év alatt egyszer sem? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét Tom. – Jaj, Potter, azért ennyire naiv te sem lehetsz. Dumbledore a saját bajával volt elfoglalva, téged pedig lepasszolt Petunia Dursleynek.
- Nem mintha maga nem a saját javát akarná – vágott közbe Harry.

Tomnak tetszett a fiú bátorsága, ahogy hozzá mert szólni. Ellen mert neki szegülni, ami igencsak ínyére való volt. Még a legfőbb bizalmasai is félelemmel a hangjukban szólították meg. Ógy látszik a fiúba sok kurázsi szorult.
- Lehet, de ha a Varázsvilág Hősét kellene felügyelnem, jobban odafigyelnék arra, hogy legalább addig éljen, míg elvégzi a feladatát.
Harrynek igazat kellett adnia a férfinak. Még ha az igazgató a védelem miatt is küldte őt mindig vissza a rokonaihoz, meg kellett volna győződnie arról, valóban ez lenne-e a legjobb megoldás.
- Mivel már három napja fekszel itt, gondolom, szeretnél felkelni – érdeklődte meg szinte már kedvesen Tom. – A kastélyban nincsenek halálfalók, úgyhogy nem kell attól tartanod, hogy valamelyik csatlósom elkap. Ide nem tehetik be a lábukat. – Felállt, majd elindult az ajtó felé, de mielőtt kiment volna, még visszafordult. – Mivel már lassan dél, nemsokára kész van az ebéd. Az étkezőbe Dinky majd lekísér. Addig hozatok fel egy kis teát, jót fog tenni a torkodnak. Ja, és még valami. Senkit sem értesíthetsz, hogy a Denem Kastélyban vagy. Mivel most éppen nem akarlak bántani, amint felgyógyulsz, elmehetsz, de itt is maradhatsz.
- De miért teszi ezt? – kérdezte Harry egyik ámulatból a másikba esve a férfi viselkedésétől.
- Mármint, hogy miért segítek rajtad?
- Igen.
- Az egyik ok, hogy kicsit emlékeztetsz magamra fiatalon. A másik pedig, hogy már nem akarok háborúzni.
- Nem? – A fiú teljesen ledöbbent, pedig azt hitte ennél jobban már nem tud. – De...
- Ezt nem értheted. Lehet, hogy egyszer elmesélem, ha nagyon akarom, de az nem most lesz.
Ebbe meg mi ütött? – tette fel a kérdést magában Harry. – Jóság-elixírt ivott?

Harry nagyon messze járt az igazságtól. Voldemort – vagy, ahogy a mostani külseje kinéz, Tom – nem ivott semmilyen bájitalt, viszont egy kivételével, az összes horkruxot elpusztította, így lelke – és a valódi személyisége – újra egybeforrt. A kivétel pedig Harry Potter volt. Nem akarta már eltenni láb alól a kölyköt, inkább békét ajánlott volna neki. Lelke mélyén pislákolt a gondolat, hogy talán az igazságot is elmondja neki a szülei haláláról, és a homlokát csúfító sebhelyről egyaránt.
Roxfortos évei alatt nem volt mindig olyan gonosz, mint most. Ő jó akart lenni, nagy dolgokat véghezvinni, de ezt az árvaházban, és az akkor még tanár Dumbledore miatt nehéz volt kiviteleznie. A mostani igazgató sosem bízott benne, ami lassan rányomta bélyegét Tomra. Már nem találta értelmét a jóra törekedni, hiszen ha bármi rossz történt, Dumbledore elsőként mindig őt - a kívülállót - vette elő. Lassan megváltozott. Már nem építeni akart, hanem uralkodni mások felett, ítélkezni úgy, ahogy azt felette tették. De most ennyi év után, újra régi arcával, személyiségével a remény is fellángolt benne, hogy talán mégis az lehet, aki fiatalon akart lenni. Talán volt még esély rá, hogy építsen, és ne leromboljon.


Míg ő ezen gondolkodott, a Grimmauld téren fojt a vita.
- Mégis hogy engedhetted ezt meg, Albus? – kiabált Sirius Black torka szakadtából. – Azok a muglik verték Harryt. Neked ezt észre kellett volna venned!
- Kérlek, Tapmancs, higgadj le! – tette a dühös férfi karjára a kezét Remus Lupin. – Ezzel most nem segítesz. – Albus felé nézve folytatta. – Már három napja, hogy megszökött pénz nélkül, a cuccai nélkül, sérülten, és még semmi hír róla. Remélem, nem esett nagy baja.
Perselus csak a szemét forgatta, megszólalni viszont nem volt hajlandó. A többiekkel ellentétben ő tudta, hol van Potter, és azt is, kinél, de nem árulta el. Hitt a Sötét Nagyúrnak, hogy nem fogja bántani a kölyköt, és a tény, hogy Potter saját szobát kapott, ellátták a sebeit, és nem a pincében raboskodik étlen-szomjan, szintén meggyőzte őt arról, hogy a fiú jó kezekben van. Voldemort elmondta neki, hogy mit tervez, de a részleteket még ki kell dolgozni. Körülnézve látta, hogy a Rend tagjai teljesen kétségbe voltak esve.
Szánalmasak - csóválta meg a fejét. - Itt sopánkodnak, minthogy keresnék a kölyköt.
- És mi van akkor, ha Voldemort megtalálta, és elfogta Harryt? – tette fel a kézenfekvő kérdést Alastor Mordon. A kérdés elhangzása után mindenki aggódva fordult az idős igazgató felé
- Arról már tudnánk – felelte Albus. – Tom szétkürtölte volna a hírt, ha nála lenne Harry.



Megjegyzés: Folytatása hamarosan :) DE csak ha tetszett, így írjatok kritikát!