Kikényszerített boldogság

9. fejezet

Tudom, még nincs karácsony, de azért csak nem akartok a folytatásra addig várni. :D Remélem, tetszeni fog. :)

Karácsony 2. rész

A karácsony a Grimmauld téren nem is alakulhatott volna jobban. Igaza volt Tomnak, hogy minden fontos ember ott lesz, hiszen a Weasley család összes tagja, Hermione, Dumbledore igazgató, és még Piton professzor is részt vett a vacsorán, még ha a délelőttöt és délutánt négyesben töltötték. Igaz, hogy a bájitalmester mindig is mogorva volt Harryvel, de ezen a napon – Harry nagy meglepetésére – feltűnően kedves volt mindenkivel, mintha kicserélték volna.

Valójában a professzor csak megmutatta azt az arcát, amit eddig csak a mardekáros diákok és Dumbledore igazgató felé volt hajlandó éreztetni. A kémként betöltött státusza eddig nem tette lehetővé ezt, de most végre felszabadulhatott nyomasztó terhe alól, és már nem volt kötelező utálnia mindenkit. Bár ez utóbbi inkább ösztönös volt nála, a védekezés jele.

A vacsora befejeztével mindenki átszedelőzködött a nappaliba, ahol csak a karácsonyfán lévő fényfüzérek és a kandallóban lobogó tűz szolgáltatott kellemesen meghitt világítást. Harry kérdő tekintettel figyelte, ahogy Remus és Sirius beszélgetésbe elegyednek Piton professzorral, hiszen alig pár hete még ellenségek voltak, és a tanár ott kötött beléjük, ahol csak tudott. Tom azonban odasúgta neki, hogy nemrég a keresztapjáék bocsánatot kértek a tekergős csínyekért, amiket Perselus nagy nehezen megbocsátott, de azért még egyszer-kétszer odapörkölt a két férfinak, mielőtt beadta volna a derekát.

- Professzor? – szólította meg egy kis idő múlva Harry a fotelben helyet foglaló bájitalmestert.
- Igen, Mr. Potter? – nézett rá felvont szemöldökkel a férfi, mire Harryt kiverte a víz.
Ő csak meg szerette volna köszönni a leveleket, amiket az édesanyja írt még fiatalon, és ami segített neki megismerni Lily Pottert, de minden griffendéles bátorsága elszállt, mikor a férfi rá szegezte tekintetét. Úgy érezte tőle magát, mintha csínyt követett volna el már azzal is, hogy a tanár közelébe merészkedett.
- Én...
- Még ma, ha kérhetném – szólalt meg Piton professzor türelmetlenül, mikor Harry még mindig nem tért a lényegre.
- Csak köszönetet szerettem volna mondani azokért a levelekért. Tudom, hogy a professzornak fontosak, és... – hadarta egy szuszra Harry, de a végére a hangja elfúlt.
- Nincs mit, Potter – felelte Piton. – Csak annyi kérésem lenne, hogy vigyázzon rájuk – tette még hozzá.
- Úgy lesz, tanár úr – ígérte a fiú, majd visszaült Tom mellé.

A hangulat a helyiségben a tetőfokára hágott, mikor megérkezett Dobby, és egy nagy adag csokis süteménnyel teli tálcát hozott magával. Ron kitörő örömmel esett neki az édességnek, mire – Piton professzor kivételével – mindenkiből kitört a nevetés.
- Jaj, Ron! – sóhajtott fel keservesen Hermione.
- Weasley-gyomor – morogta az orra alatt a bájitalmester, amit a mellette levő fotelben ülő Bill meghallott és jót nevetett rajta.
- Azért nem mindenki ilyen, professzor – helyesbített Bill.
Perselus egy kétkedő tekintetére csak a legidősebb Weasley fiú mosolygott.
- Nem? Csak a Weasley ikrek, Charlie Weasley és... – kezdte sorolni, de Bill a szavába vágott. Ő volt az egyetlen diákja, akinek ezt el is nézte, pedig köztudott volt, hogy William Weasley griffendéles, és a Mardekár-ház feje utálja a griffendéleseket.
- Na, jó, a legtöbb Weasley szereti a hasát, de csak Ron ilyen bélpoklos.
Perselus egyetértően hümmögött, mielőtt undorodóan elhúzta a száját, mikor Ron szájából kilógott a már megrágott sütemény egy-egy darabkája.

Bill csak vigyorgott a történteken, majd ez a vigyor még szélesebb lett, mikor meglátta, hogy a bájitalmester is kezdett feloldódni a társaságban. Néha-néha ábrándos tekintettel figyelte volt professzorát. Szerinte Perselus Piton, ha akarná, lehetne sármos is, hiszen izmos testalkata, enyhén hullámos haja – amit a bájitalgőz ellen használt zselés lelapít, és zsírossá tett –, ónix szemei bárkinek megtetszenének, ha nem rejteni hosszú fekete talár, és gúnyos arckifejezés alá.
Bill egyszer már látta a professzort teljes – felöltözött, de talár nélküli – valójában néhány éve, mikor a férfi részt vett egy előadáson Egyiptomban, ahol a sivatagban élő bájital alapanyagokról volt szó, és ahol Billnek kötelező volt részt vennie, mert a Gringotts volt a konferencia fő támogatója. Igaz, hogy az orra az átlagosnál nagyobb volt, de még a leghelyesebb férfiaknak is akadt szépséghibája.
Bill mit meg nem adott volna azért, hogy a közelébe kerülhessen ennek a rejtélyes férfinak, aki bár kissé kívülről tüskés, mint egy sün, de mélyen legbelül – Bill szerint – ő is érez, van benne kedvesség, és végtelenül kitartó és bátor. Míg ő ábrándozott, addig a professzor felállt, és elvegyült a jelenlévők között.

- Nagyon elgondolkodtál, Bill – szólalt meg mellette valaki, mire az átoktörő felocsúdott a hirtelen hangra.
Felnézve Harryt pillantotta meg, aki leült mellé oda, ahol pár perccel ezelőtt még Piton professzor foglalt helyet.
- Hát...
- Tetszik? – tért a lényegre Harry, mikor észrevette, kin legelteti olyan bőszen a szemét Bill.
- Tessék? – kérdezett vissza az átoktörő, pedig hallotta a kérdést, és zavarba is jött tőle, de nem akarta kimutatni.
- Piton professzor tetszik neked? – pontosított a fekete hajú. – Elismerem, hogy nem rossz pasi, de a modora... – hagyta félbe a mondatot Harry, majd rávigyorgott a vörös hajúra.
Bill elpirult a célzástól, tekintetét gyorsan elkapta a bájitalmesterről, de nem mert Harryre nézni.
- Ezen nincs semmi szégyellni való, Bill – nyugtatta meg barátját az ifjú Denem-Potter. – És jogom sincs szemrehányást tenni neked, hiszen én magam Voldemort Nagyúrba vagyok belezúgva – suttogta Harry. – Közeledj hozzá. Előbb-utóbb beadja a derekát Piton, és ahogy észrevettem, veled szemben nem olyan szigorú, mint más griffendélessel. Majdnem úgy viselkedik, mint ahogy a mardekárosaival szokott, vagy még kedvesebben, ami nála nagy szó.
Billt a tény, hogy a fiú vonzódik a férjéhez nem lepte meg, de az, hogy Harry még biztatja is, na, az már igen.
- Ezt komolyan gondolod? – kérdezett rá a biztonság kedvéért Bill.
- Persze.

Bill nem tartotta valami jó ötletnek, hogy közeledjen a professzor felé, hiszen ez tipikusan griffendéles megközelítés volt. Szerinte inkább mardekárosan kellene megközelítenie a dolgot, de nem tudta, hogyan tegye ezt.
Harry, mintha csak a gondolataiban olvasna, megszólalt:
- Nem kötelező egy mardekáros agyával gondolkodnod – sóhajtott fel drámaian a fiú. – Van annyi esze Pitonnak, hogy rájöjjön, ha valamit akarsz tőle. Okos ember.
- Az, valóban – értett egyet Bill. – De bizalmatlan is.
- Jaj, ne legyél gyáva, Bill! Ismered már régóta. Ha nem próbálkozol, akkor csak epekedni fogol utána. Mi lesz, ha valaki lecsapja a kezedről? – dobta be az aduászt Harry, majd vigyorogva figyelte, ahogy Bill arca eltorzult a féltékenységtől.
- Azt nem engedem – határozta el magát a vörös hajú.
- Rajta! – unszolta Harry.

Bill felpattant a fotelból, majd odasétált a beszélgető Siriushoz, Remushoz és Perselushoz, és becsatlakozott a társalgásba.
Harry csak halkan kuncogott, mikor látta, mit csinál a vörös hajú, ugyanis Bill bedobta magát. Egyre közelebb és közelebb húzódott a bájitalmesterhez, majd végül félrevonta Remuséktól, hogy kettesben beszélgessenek. Ahogy Harry látta, Piton ezt nem nagyon bánta. Sőt! Ha nem is feltűnően, de legeltette Billen a szemét.

- Látom, jó kedved van – ült Harry foteljének karfájára Tom. – Mi olyan mulatságos?
- Oda nézz! – mutatott a Piton-Weasley párosra Harry.
Tom arra fordította tekintetét, ahová Harry mutatott, majd ajkait mosolyra húzta, mikor látta volt halálfalóját, ahogy a maga módján „udvarol" William Weasleynek.
- Ilyet se látni minden nap – jegyezte meg az orra alatt motyogva, mire Harryből kitört a nevetés.
Most először, mióta a griffendélesek gúnyolták, úgy nevetett, majd' lefordult a fotelből. Tom lágy mosollyal nézte hitvesét, ahogy az boldogságtól csillogó szemmel kacagott.
A nagy nevetésre a többiek is felfigyeltek, de mikor nem vettek észre semmi különöset, visszafordultak az aktuális dolgukhoz, cselekedetükhöz.

Éjfél körül a kissé kótyagos Sirius már Remus ölébe hajtva a fejét aludt, míg a többiek beszélgettek. Az ajándékokkal a fa alatt nem igazán törődtek, hiszen jólesett csak így együtt tölteni az ünnepet.
Harry is fáradt volt már, de öröme és a társaság ébren tartotta. Nem akart még aludni.
Ron és Hermione mellette ültek, és hármasban sutyorogtak.
- Szerinted, lesz belőle valami? – kérdezte Ron.
- Miből – kérdezett vissza Harry, ugyanis figyelmét elvonta Bill és Piton párosa, akik már nyíltan flörtölgettek egymással.
Mire nem jó egy kis Ogden-féle Lángnyelv-whiskey? – gondolta a fekete hajú griffendéles mosolyogva.
- Hát az aurori pályámból – méltatlankodott Ron, mikor látta, hogy barátja nem figyelt. – Piton tuti nem enged át Bájitaltanból, és az kell a felvételihez.
- Kérd meg Bill, hogy járjon utána a dolognak – mondta rejtélyesen Harry, huncut pillantást vetve Hermionéra, akinek, látva a bájitalmester-Bill kombót, rögtön leesett a tantusz.
- Ezt nem értem – vágott értetlen pofát Ron.
- Majd megérted – felelte Harry helyet Herm.


Harry és Tom a karácsony és szilveszter közötti pár napot a Denem kastélyban töltötte. Az épület most is, mint nyáron, lenyűgözte Harryt. Az érzés, az otthon érzése, átjárta a fiú minden porcikáját, amint belépett az ajtón.
Dinky, Tom házimanója, vagyis a közös házimanójuk, boldogan ugrándozva üdvözölte őket.
- Jaj, Dinky úgy örül, hogy látja Tom gazdát, és az ő párját! – kiáltotta vékony hangján.
Harrynek Dobby jutott az eszébe látva a manó nagy lelkesedését, és fel-le ugrálását, így csak mosolyogni tudott a dolgon.
- Mi is örülünk neked, Dinky – köszönt neki kedvesen Harry, mire a manó szája megremegett a meghatottságtól.
- Harry gazda örül, hogy látja Dinkyt? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a kis lény.
- Hát persze! – vágta rá Harry.
- Jaj, Dinky olyan szerencsés! – sipította nagy boldogan a manó.
- Dinky! – szólt rá Tom a boldogan ugrándozó házimanóra, mire az kicsit megkomolyodott, de még mindig vidám volt. – Készítsd elő a hálószobát!
- Azonnal. Dinky már intézi is – válaszolta a manó, majd csettintett egyet az ujjával, és el is tűnt a házaspár csomagjaival együtt.

Este, vacsora után Tom a dolgozószobájában javította az SVK házidolgozatokat, mikor belépett Harry a helyiségbe. Csendesen közlekedett, nem akarta megzavarni a férfit, csak egyedül nem akart lefeküdni.
- Nem baj, ha ide ülök? – mutatott a Tommal szemben lévő székre. – Nem zavarlak majd, ígérem.
Tom felnézett a kissé zavart fiúra, majd bólintott beleegyezése jeléül.
- Kijavítom ezeket, hogy több szabadidőm legyen, amit veled szeretnék tölteni. Nemsokára végzek velük, ugyanis alig pár van, ami nem kukába való ostobaság – mutatott Tom az előtte lévő pergamenkupac felé.
- Melyik évfolyam?
- Másodikos.
- Aha. De, ha jól emlékszem, a másodikos tananyag nem nehéz.
- Valóban nem az. Valószínűleg nem volt türelmük utána nézni a feladatnak, csak lefirkantottak valamit, amit jónak tartottak.
- Mi a témája a dolgozatnak?
- Az eddig tanult varázslatok, legyen az Bűbájtanon vagy Átváltozástanon tanult, felhasználása védelmi célokra.
- Ez nem is olyan könnyű.
- Dehogynem. Nézzük a lebegtető bűbájokat. Önmagukban semmitmondó varázslatok, de ha azt mondom, hogy valaki zuhan, és meg kell menteni, akkor ezeket fogod használni. Egy másik példa erre az is, hogy az ellenfeled felé lebegtetsz valamit, ami „meglepetést" okoz neki. Adott esetben életek is menthetsz vele – magyarázta el a feladat lényegét Tom.
- Így már értem. Akkor most hagylak dolgozni – felelte Harry, majd felvett egy könyvet az íróasztalról.

A könyv az animágiáról szólt, ami felkeltette a kíváncsiságát. Ő maga már lassan egy éve animágus volt, de erről Siriuson kívül – aki tanította – nem tudott senki. Talán Hermione sejthetett róla valamit, de nem említette meg hangosan.
Tom néha-néha felpillantott az elmélyülten olvasó fiúra, aki hümmögött, ha valamivel egyetértett, és horkantott, ha nem. Tomot a hangok, amiket párja kiadott, nem zavarták a munkájában, sokkal inkább viccesnek találta.
- Ezek szerint érdekes a könyv – jegyezte meg az egyik nagyobb horkantást hallva.
- Aha, főleg, ha tapasztalat is társul hozzá – kottyantotta el magát, mire kezét gyorsan a szájára szorította, nehogy még egyszer elszólja magát.
- Á, szóval animágus vagy! – csillant fel az információra Tom szeme.
- Igen – vallotta be Harry, hiszen már úgyis lebukott. – Sirius tanította meg nekem az animágiát tavaly nyáron, mikor egy hónapot vele tölthettem a Grimmauld téren.
- Értem. Én is az vagyok.
- Mi? – nézett értetlenül a férjére a fiú.
- Animágus.
- Tényleg? Fogadjunk egy kígyó – mosolyodott el Harry.
- Elveszítenéd a fogadást.
- Akkor? – Harry már nagyon kíváncsi volt. – Elmondod?
- El, de cserébe te is a tiédet – alkudozott Tom.
- Rendben – sóhajtott Harry. – Akkor mi az?
- Az animágus alakom egy griff – válaszolta Tom –, de nem egy közönséges varázslény, mivel a mágiám felruházza képességekkel, de ezeket majd valamikor elmesélem. A tiéd?
- Hát az enyém nem ilyen látványos – lombozódott le a fiú. Tudta, mi az a griff, hiszen Hagrid óráin a félóriás gyakran mesélt nekik róla, és más lényekről is.
A griff egy madár, melynek feje és mellső lába óriási sast formáz, teste és hátsó lába oroszlánszerű. Az utolsó jellemzőjén az állatnak, kuncognia kellett. Oroszlánszerű, mint a griffendél állata.
- Ezt nem hiszem. Ki vele! – biztatta párját Tom.
- Egy párduc.
- Az gyönyörű állat. Gyors, erős, ügyes. Nem értem, mi bajod vele.
- Semmi, csak a tiédhez képest...
- A mágiád átjárja, szóval nagyon erős lehet. A párducok fenséges állatok önmagukban is. Nincs miért szégyenkezned – nyugtatta meg a fiút Tom.
Harry fellélegzett. Látta az őszinteséget Tom szemében, így tudta, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mondott.
- Köszönöm.
- Na, most, ha nem haragszol, ezeket még leosztályozom – mutatott Tom a pergamenek felé.
Mivel a férfi már bele is merült újra a javításba, Harry is olvasni kezdte megint a kezében lévő könyvet.

Éjfél körül Tom az utolsó dolgozattal is végzett, majd csendben összepakolt, nehogy felébressze a szunyókáló Harryt.
A fiút végül csak ledöntötte a fáradtság, és elaludt. Mivel Tom akkor még dolgozott, óvatosan átlebegtette párját a helyiségben lévő egyetlen kanapéra.
Tom lassan odasétált Harryhez, majd gyengéden a karjaiba vette az alvót. Harry nem ébredt fel, csak átölelte férje nyakát, és közelebb bújt hozzá.
A hálószobában Tom óvatosan letette az ágyra édes terhét, majd egy intéssel átváltoztatta a fiú ruháját pizsamára, majd ő maga a fürdőszobába ment. Egy gyors zuhany után megszárítkozott, majd egy pizsama alsót felvéve lefeküdt Harry mellé, és magukra húzta a takarót.
Harry odagurult Tomhoz, majd – mint egy macska – összegömbölyödött a férfi oldalánál.
Nemsokára a griffendéles már édesdeden aludt tovább, akit nemsokára Tom is követett az álmok földjére.