Peterson - Kicseszett Katonanő!

ami az nulladik részekben szokott lenni

- Nem érdekel, hogy már megint milyen kifogásokat találsz ki! - ordítottam teli torokból miközben a bejárati ajtóban álltam, elnyűlt póloban és egy rövid sortban futásra készülve. Pontosan leszartam azt, hogy ezt az egész utca tisztán hallja. Anyám... Vagyis ez az átkos kigyó, nem érdemel jobbat. Ő csak megsemmisülten állt lépcsőn ami az emelti szobák felé visz.

- Nem azért jártam egész eddigi életemben annyi edzésre és táncra! Leszarom, hogy nem engedsz el, nincs szükségem a beleegyezésedre! De amikor visszajövök az a faszkalap fennt a szobában már ne legyen apa házában!

Utolsó mondatommal kiléptem az ajtón és úgy vágtam be, hogy félő volt kiesik a zsanérjaiból.

Az a tekergő vipera valamit utánam kiabált, de magasról tójtam rá. Még csak két hónapja annak, hogy apa elesett. Nem teheti meg ezt! Értem én, hogy gyászól, de más pasik karjában keressen vigaszt?! Fel nem foghatom.

Futva indultam meg az edzőterem felé. Mindig hagyok a szekrényemben más ruhát. Amivel esetleg elmehetek valahova. Ez az elmehetek valahova titulus apám halála óta lépet igazán érvénybe.

A hatalmas tégla épűlet tíz percnyire van, kocsival. Gyalog általában olyan húsz perc szokott lenni. Már besötétedet. Nem csodálkozom. Fél tizenegy elmúlt. A helyi seriff hivatalban dolgozom részmunkaidőben, apám befolyásának köszönhetően. Reggeltől háromig minden nap - kivéve vasárnap -, ott esz a fene. Utána el megyek az egyetem tornatermébe edzésekre. Apa unokatestvére, Joe a nagybátyám, tart önvédelmi edzéseket. Apa azt akata, hogy meg tudjam védeni magam. Nyolckor ezt is befejezem. Utána már csak a tánc maradt. Balettozom öt éves korom óta. Mostanra már hip-hopra váltottam. Van egy bandánk. Ketten a legjobb barátnőmmel Katherinával csináljuk a koreográfiát. Néha versenyzünk is.

Amikor apa itthon volt a frontról mindig ő járt el utánam, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Miatta, csakis miatta hajtottam magam. Nem akartam szégyent hozni rá. A kertünk végében, van egy nagy diófa. Azon tanított meg lőni az ő saját fegyverével. A Nornico NP22-essel. Gyönyörű kis éjfekete pisztoly. Tavaly nyáron megcsinátuk a fegyverhasználati engedélyemet. Apa itthon hagyta nekem, hogy tudjak vigyázni magamra.

Egyfolytában azon rágódom, hogyha magával vitte volna, akkor most még élne. Muszály lesz vigyáznom magamra. Ha már rá nem tudtam. Folytatni fogom amit ő elkezdett. Az én apám Eric Petterson őrnagy volt. Aki az összes emberével együtt elesett egy bomba támadásban Irakban. Az egész bázist megsemmisítették. Semmi nem maradt meg belőls csak a bilétája. MarlowGamma0000631900Hugwey. Ez a száma. Ezzel azonosítja magát. A nevek csak az utóbbi időben kerültek oda. Valami fontos akciót neveztek így. Hogy mit azt nem igen tudom. Apa nem beszélhetett róla. Az a legfájdalmasabb az egészben, hogy kénytelenek voltunk üres koporsót eltemetni. Apám megrögzött mondata amit búcsúzáskor mondott nekem, még mindig a fülemben csengett:

„- Lehet, hogy túlélem, lehet, hogy nem. Lehet, hogy nem az végez velem akire számítok. Lehet, hogy egy eltévelyedett gólyó lesz a vesztem."

Rezegni kezdett a karórám. Kathe😻 - olvastam a kijelzőn megjelent írást. Bekapcsoltam a fülesemet, és felvettem.

- Szióka! Találtam egy menő termet a klip felvételéhez...

- Állj le, Katherina mert falra mászok! - hallgattam el egy pillanat alatt, a mindig csacsogó lányt. - Épp most ordítottam tele az utcát anyám magánéletével. Csodálom, hogy a külvárosba nem hallatszott el.

- Ajajaj, kislány! - a volán túloldalán füttyentett. - Már megint min forrt fel az agyvized?

- Találkoznunk kell. - mondtam.