HURRICANE - ✓

🌪20

A napok elteltével beszélgetéseik életüknek a szerves részévé váltak; "jó reggelt", "jó éjszakát" üzenetek, különböző témák vizsgálása és megtárgyalása az összes létező, általuk kedvelt aspektusból, hosszadalmas filozofálások, s ezeket mind tagadhatatlanul élvezték — már-már meg sem bírtak volna lenni mindezek nélkül.

Megszokottá vált az, hogy telefonnal kezükben vagy zsebükben lépkednek az iskola kihalt — vagy éppen túlzsúfolt — folyosóin, egész egyszerűen szükségük volt arra, hogy meghallgassák egymást, hogy valakivel megoszthassák aktuális gondolataikat — és mindez remekül működött.

Talán túlságosan tökéletesen.

Hiszen szinte lehetetlen átlagos emberek számára, hogy egy teljesen idegennel ennyire jó viszonyt alakítsanak ki alig több, mint egy hét alatt, hogy valaki ennyire létszükségletté váljon.

Mert igen, amíg Changbin a magány karmai közül és a szürke mindennapokból kezdett kiszabadulni, addig Felix úgy érezte, végre valakinek el tudta mondani kétségeit, hogy ez a valaki nem csak lenézte a kicsinyesnek képzelt gondjait, hanem végre valahára tényleg úgy tűnt; érdekel valakit — segítséget és támaszt kaphat.

De mégis a megannyi kétség lassan-lassan hurrikánná formálódott.

Felix egyre inkább rettegett ennek az átmenetiségétől, hogy hamarosan lezárul életének egy periódusa, melyben Changbin jelentős szerepet játszik, hogy újból egyedül marad a gondolatait maró démonokkal, melyek döntésképtelenség, bizonytalanság, szorongás és magány formájában mutatják alakjaikat.

Azonban ezt nem akarta megmutatni az idősebbnek, nem akart megint csupán csak panaszkodni, mégis valamiféle megerősítésre vágyott, hogy újból érzékeltesse vele személyének fontosságát — megint vágyott azokra a határtalanul kedves szavakra, melyeket tán nem képes elhinni, szívét mégis szinte perzseli az az érzelem, mely forrón áramlik néhány összefűzött betű következtében.

Felix nem akarta, hogy Changbin kilépjen életéből, úgy érezte, ő talán tényleg segíthet neki.