(B)Oreós éjszakák [Boreo ff.]

első fejezet

  – Blyad', u menya bolit golova! – morogta Boris az orra alatt reggel. Úgy érezte fázik így jobban magára húzta a takarót, de ezzel felkeltette a békésen alvó kutyát is, aki a fiúra mordult, amire Theo is felkelt. Kábultan kapta fel a fejét és fordította a másik felé 'ki a fal fele motyogot valamit oroszul. Theo felvette a szemüvegét, kitakarózott és megérezte a szokatlan hideget, amitől már rég elszokott. Erőt vett magán és lelépett a hideg szőnyegre, majd majdnem össze is esett, mire Boris felkapta a fejét és odakapta a tekintetét, Theo a lepedőbe markolt és próbált megállni. A göndör elmoslyodott és átfordult a másik odalára, hogy tovább nézhesse barátja téblábolását. Popcsik izgatottan csóválta a farkát és figyelte, hogy gazdája mit csinál. Theo lassan, de biztosan megállt a lábain, már szinte biztos volt abban, hogy el fog tudni menni az ajtóig, de az első lépésnél hasra esett, mire Boris hangos nevetésben tört ki. A fiú nem is figyelt rá, csak próbált feltápászkodni, mikor is Hobie nyitott be a szobába. Boris azonnal befogta a száját és nehezen mozogva kikászálódott az ágyból. Hobie felsegítette Theot, majd ahogy a fiú megállt a saját lábain, elengedte.
  – Kész a reggeli. – mondta és kisétált a szobából, Popper pedig utána szaladt. Boris megfontoltan és lassan, már-már józanon sétált barátja mellé és átkarolta a vállát, hogy egy kicsit rá tudjon támaszkodni.
  – Szar napunk lesz. – nézett kábultan a fiúra, ki megigazította fekete keretes szemüvegét. Nehezen kivánszorogtak a konyhába. Mintha részegek lettek volna, de nem. Csak szédültek, alig láttak, fáradtak voltak és úgy néztek ki mint a halottak. Theo néha megtámasztotta a göndört, ki lassan bicegett és néha megbotlott, meg fájlalta a hátát és a hasát, de jól bírta. Ahogy levetették magukat a székekre és az asztal felé fordultak Boris rögtön le is hajtotta a fejét a fa asztalra, ami nem rég volt laminálva. A férfi eléjük rakott egy nagy bögre teát és két-két pirítóst amire sajt volt sütve. Ahogy Boris megérezte a sajt szagát felemelte a fejét és elmondhatatlan örömmel nézte az ételt. Felegyenesedett és rögtön neki állt enni, csak úgy mint barátja. Popcsik a hideg kövön ült és felváltva nézte őket, hátha neki is jut valami a finomságból, mert nem volt elég a reggeli répa és rízs. A férfi is leült közéjük, igaz már reggelizett, de még egy pohár teát megívott. – Ez valami fantasztikus. – közölte teli szájjal Boris. – Rég ettünk már valami normálisat, ugye Potter? – kérdezte a fiútól aki csak bólintott.
  – Mi van a te szüleiddel, Boris? – szólal meg Hobie is és rá néz. Ahogy a fiú lenyelte a falatot egy nagyot kortyolt a forró italból.
  – Anyám meghalt. Apám meg... nem tudom mit csinál. Jobb híján alszik. Vagy megy dolgozni. – válaszolta egyszerűen. Félvárról vette a dolgot.
  – Nem fog keresni?
Boris megvonta a vállát. Nem érdekelte. Egyszer már majdnem megölte az apját. Azt megbánta. De akkor, abban a percben nagyon szívesen újra megtette volna.
  – Sosincs otthon. Ha látom egy hónapba egyszer annak örülök. Bár lehet most bocsánatot akar kérni. – gondolkodott el hangosan.
  – Nem csodálom. – motyogta Theo. – Mennyire fáj még? – nézett a fiúra.
  – Ugyan, jól leszek. Ez semmiség. – legyintett. Hobie furcsállva nézte a fekete göndör hajut, ki újra belekortyolt a teájába. Kínos csönd ült le köztük. Csak az óra kattogását, a kutya járkálását és Boris hangos kortyait lehetett hallni. Meg sem ették a reggelijüket. Theo csak azért, mert minden egyszerre hasított bele. Hirtelen és könyörtelenül. Az apja halála, hogy igazából újra árva, hogy nem is Las Vegasban hanem New Yorkban van, ahova elhozta az egyetlen barátját, kit az apja előző nap kishíján halálra vert, hogy valójában nincs semmije se. A felismerésbe beleborzongott, majd az asztalra könyökölt.
  – Jézusom. – szólalt meg. A másik kettő értetlenül nézett a fiúra és hirtelen Popcsik is a gazdája lábához ült. Boris már azt hitte rájött. Esetleg beugrott neki az a nap. Az a nap. Amikor azon az estén, annyira mutogatta neki, mikor holt részegen beszélgettek és faggatták egymást. Amikor a fiú megmutatta a legféltetebb kincsét, azt a gyönyörűséget. Azt a csodát, amilyet Boris még egészen odáig soha nem látott és meg lett volna esküdve, hogy soha nem is láthat. Még neki is elállt a lélegzete amikor meglátta a mesterművet. Azt a fényt és csillogást és azt az üzenetet amit ő nem teljesen értett, de egyszerűen elvarázsolta. Azt a képet amiről sokat nem hallott. Pontosabban semmit sem egészen addig a napig, amíg nem látta, mert Theo nyelve megeredt és mindent elmondott. Mindent. Azt, hogy a festőnek ez az egy képe maradt femt, mert a többi elégett és csak ez élte túl, hogy teljesen olyan, mint egész szörnyű balesetet, aminek minden apró részletét elmondta, hogy ő igen elhozta a festményt, de vissza akarja adni, hogy nem akar bajba kerülni miatta. Boris a végére nem is figyelt. Csak bámulta a képet, részegen, de mégis józanul és alaposam szemügyre vette az összes kis részletet. Szinte maga előtt látta, hogy készült, ahogy a művész meghúzta az utolsó, a mindent eldöntő ecsetvonást, amivel befejezte a festményt. Meglátta maga előtt a madár életét. Pontosan úgy ahogy barátja. A ketrecbe zárt madárkát, kinek lábán egy lánc van, amit nem tud eloldani. Ami örökké rabbá teszi. Egy kiállítási darabbá. Nagyon megfogta. Talán jobban, mint eddig bármilyen kép vagy könyv vagy film amit valaha látott vagy olvasott. Mivel az amit ő aznap este még a kezei közé is vehetett nem más volt mint egy mestermű, ami keveset mutat mégis sokat jelent. Ami Theot folyton az anyjára emlékeztette. A gyönyörű fakó kék szemeire, a fehér színű ballonkabátjára, a fekete váll alá erő hajára, a kedves mosolyára, a vékony ajkai, az összes vonására, a vékony alakjára, a figyelmességére, kedvességére és finom mámoros illatára. A festményt minek a címe Az Aranypinty. Amit épp oly kegyetlenül nyúlt le, mint ahogy azzal a madárkával bántak. Megbánta, de magával vitte New Yorkba és amint egy percre is egyedül maradhatott volna, ő nagyon szívesen visszacserélte volna. Olyan gyorsan, mint még semmit soha. Nem akarta meglopni a barátját.
Ahogy Theo viszont kimondta, hogy mire is csodálkozott rá annyira, a göndör szívéről egy kisebb kő esett le.
  – Árva vagyok. Megint. – mondta és megitta a maradék teáját. A felismerés, hogy az árvák milyen helyre is kerülnek számára egyenlő volt a halállal. Aggódva Hobiera nézett, majd barátjára ki szeméből tűrte el egyik zsíros hajtincsét. – Boris, beszélhetnénk? – kérdezte aggódva, mire a fiú bólintott. Theo amilyen gyorsan csak tudott felállt az asztaltól és a szobába sietett, Boris pedig csak nehezen vánszorgott el a szobáig. Ahogy becsukta az ajtót Theo aggódva barátja szemeibe nézett és várta, hogy megszólaljon. – Rá kell vennem Hobiet, hogy mindkettőnket gyámság alá vonjon. – kezdett bele.
  – Potter, azt nem lehet. Mármint én nem lehet. Az apám még él! – mondta.
  – Tényleg. De mi van, ha... ha...
  – Nincs ha Potter. – vágott a szavába. – Amúgy se hinném, hogy Hobie bírna engem. – ült le az ágyra.
  – Ne viccelj. Majd megismered. Beszélek vele később. – ült le mellé. Látta, hogy bántja valami Borist, amit nem mer kinyögni. Csak tördelte az ujjait, fel-le mozgott a lába, gyors tempóban, majd megszólalt.
  – Kell egy kurva cigi. – állt fel, és a táskájába kezdett el kutakodni, mikor elő húzott egy szál cigarettát és egy gyufásskatulyát, majd meggyújtotta és visszaült az ágyra. De még mindig nem volt rendben. Valami nyomta a lelkét. Először is a festmény, amit majd gyorsan kicserél, a másik pedig az apja és Kotku volt. Azt gondolta akkor, hogy milyen hülyeség ott lenni. Hiányzott neki Vegas. Honvágya volt. Életében talán másodszor. Az vigasztalta, hogy a legjobb barátjával lehet, egy normális helyen, ahol senki sem ismeri, senki sem bánthatja. Mégis fájt neki a tudat, hogy többé nem láthatja az apját és, hogy olyan rosszul köszöntek el egymástól, meg Kotkutól. Nem is szólt neki róla.
  – Mi a baj? – kérdezte meg Theo, amire Boris egy fájdalmasat sóhajtott és rá nézett.
  – Honvágy. Talán. Meg a faterom. Nem érdemli meg, hogy csak úgy egy szó nélkül hagyjam ott. Meg Kotku sem. Sajnálom Potter, de így van. Lehet, hogy faszság volt nekem onnan eljönni. – fújta ki a fehér füstöt.
  – Nem volt az. Tudod a papád telefonszámát? – kérdezte a fiú és előhúzta az eldobható telefont amit még a göndör adott neki. Visszaadta, mire bepötyögte a számot és nehezen rányomott a hívás gombra. Egy jó ideig kicsengett, majd Boris arca rögtön átváltozott. A szomorúság átváltott örömbe. Egy jó tíz percig beszélhettek ukránul és néha oroszul, de hallani lehetett a fiú hangján, hogy örült annak, hogy beszélhetett az apjával.
  – YA lyublyu tebe tato! – mondta és kinyomta. Egy mosollyal az arcán adta vissza a fiúnak a telefont aki letette az éjjeliszekrényre, majd tekintete újra a fekete hajúra irányult.
  – Mit mondott? – kérdezte kíváncsian.
  – Azt mondta nem haragszik. Meg mélységesen bocsánatot kért azért, hogy úgy bánt velem, csak részeg volt. Mint mindig. De a lényeg, hogy nem bánja. Azt mondta, hogy azért hívjam fel néha napján, – jelent meg pár könnycsepp a fiú szemébe. Theo még sosem látta Borist sírni. Látta boldognak, részegnek, teljesen bedrogozva, néha szomorúnak, dühösek és mindennek, de még nem látta sírni egészen odaáig. – hogy tudja jól vagyok. Istenem Potter nagyon szeretem a papám... hiába alkoholista, hiába ver meg néha napján, hiába minden rossz tulajdonsága ellenére szeretem az öreget! – néz rá és kuncogja el magát, amíg egy sós könnycsepp legurul a sebes arcán. – Mégis csak ő az apám és hiányozni fog. Azt mondta én is neki, meg, hogy legyen bármi baj, ha felhívom és mondom, hogy baj van, azonnal repülőre száll és eljön értem. Legyen bármi. Istenem Potter, ezt még sose mondtam neki. Sose beszéltem még így vele, egyáltalán nem beszéltem így róla. Kurva jó érzés. Tényleg. – törölte le a könnyeket az arcáról. – Ő egy pótolhatatlan ember. – mosolyodott el és nem is tűnt el onnan egy hamar.
  – Örülök, hogy ezt megosztod velem. – szólalt meg. – Megnézzük a hátad meg a hasad? – kérdezte, mire a fiú megrázta a fejét. – Jobb lenne, ha lekezelnénk.
  – Akkor csak bekenem valamivel. Hozol valamit? – kérdezte, mire Theo egy szó nélkül felállt és elsietett.
  – Theo, beszélhetnénk? – lépett a fiú elé Hobie.
  – Pont önt kerestem. – mondta. Bementek a nappaliba, ahol leültek a kanapéra. – Miről lenne szó?
  – A kis barátodról. Nem akarok bunkónak tűnni, de milyen is ő? – kérdezte. Theo egy nagyot nyelt, majd elmesélt egy csomó mindent róla. Főleg jókat, de amúgy sem tudott volna sok rosszat mondani rá. A legjobb barátja volt. Szinte mindig számíthatott rá.
  – Úgyhogy nem kell aggódnod. Boris egy nagyon kedves srác. Tényleg. Mindig ott volt nekem Las Vegasban. – mondta. – Amúgy meg önnek van valamilyen kréme ami gyógyítja a bőrt? – váltott témát.
  – Persze. – áll fel, a fiú pedig követte. A fürdőszobából kihozott egy tubus krémet és Theonak adta.
  – Köszönöm. – fordított hátat és már elmenni készült, mikor a férfi még megállította.
  – Majd én is megismerem. – mondta és hagyta, hogy elmenjen. Theo visszament a szobába, becsukta az ajtót és a fiúra pillantott aki akkor rakta vissza pont a telefont a szekrényre.
  – Szakítottam vele. Igazad volt Potter. Nem is szeretett úgy. – nézett fel a fiúra. Úgy érzete az élete romokban van. Jobban mint eddig. Egyedül Theo nyújthatott neki vigaszt abban a helyzetben.
  – Sajnálom. – nézett a földre. – Itt a krém. – nyújtotta a göndör felé, aki kikapta a kezéből, levette a pólóját, felnyitotta a tubust egy kicsit nyomott a mutató ujjára és a hasán elkezdte lekenni a piros, lila és zöld foltos bőrt. Néha felszisszent rá. Theo addig a hátánál kente be, mert odáig a másik nem ért el. Egy idő után Boris elkezdett nevetni. – Mi az?
  – Ez a helyzet. Olyan vicces. – válaszolta.
  – Annyira nem. Szerintem. A papád csúnyán megvert.
  – Tudom, de nem haragszol rá. Persze mikor felkeltem még úgy voltam vele, hogy na most megint megölöm, de ahhoz túlságosan is szeretem. – magyarázta. Ahogy végeztek megvárták amíg a krém teljesen beszívódott Boris bőrébe, majd a fiú visszavehette a pólóját. A nap további részébe sem volt semmi érdekes. Csak feküdtek, ültek, beszélgettek vagy néztek ki a fejükből, miközben pár szál cigarettát elszívtak. Néha Hobieval társalogtak. Főleg Boris. Theo úgy látta csak zavarná őket a fontos politikai beszélgetésbe, amibe Boris csak azért ment bele, mert még Vegasból sikerült elhoznia egy üveg vodkát amiből ivott egy "keveset" és olyankor mindig a politikáról beszél. Hobie pedig hallgatta. Theo közben a szobában ült és ölelgette a sok-sok újságba tekert kis festményét. Vagyis azt hitte az van benne. Meg volt róla győződve, hogy amit ő most a karjaival körbe ölelt az a festmény volt. Lehunyta a szemeit és újra maga előtt látta. Lepergett a szeme előtt öt másodperc alatt az egész. Az anyja ahogy otthagyta, Welty, Pippa is., Ó a drága Pippa. Hiányzott neki. Jobban mint bárki más. A vörös hosszú haja, a szeplői, az aranybarna szemei. Valamiért Theot mindig elvarázsolta annak a lánynak a látványa. Egy fura érzés kavargott benne, mikor látta. Azt hitte szerelmes. Az is volt. Pippába. Az egyetlen emberbe aki még ott volt a balesetkor. Tudta, hogy kevés az esélye, hogy meg kapja, hogy együtt legyenek, akár a világ végéig, de ő szerette magát abban a hitben éltetni, hogy ők valaha is egy párt alkothatnak. Theo elrakta a festményt és az ágyra dőlt. Popper aki azóta vagy hatszor körbe járta a lakást felugrott a fiú mellé az ágyba és szorosan mellé feküdt. A fiú csak álmodozott arról, hogy vajon mi lesz másnap. Hogy Boris és Hobie jóba lesznek e, vagy, hogy mikor fognak jönni érte, hogy elvigyék őt egy árvaházba, vagy egy nevelőotthonba? De nem akarta azt túl gondolni. Próbált a pozitív dolgokra koncentrálni. Minden jóra, amivel végül álomba ringatta magát.