(B)Oreós éjszakák [Boreo ff.]

hetedik fejezet

  – Theo, ébren vagy? – keltette fel Hobie a fiút, aki a kanapén aludt. Felült és megigazította a magán hagyott szemüvegét majd álmosan a férfira nézett. – Jobb lenne, ha bemennél a szobádba. – javasolta a férfi.
  – Nem hiszem, hogy Boris örülne neki. – szólalt meg.
  – Miért? Mi történt? – ült le a fiú mellé.
  – Boris apja meghalt. Az történt. Bezárkózott a fürdőbe majd mikor nem figyeltem átment a szobánkba. Hiába akartam bemenni nem engedett. Csak Popper mehetett be hozzá. Teljesen kibukott és nem tudok beszélni vele, mert nem hagyja. – válaszolta. A férfira nézett, ki őt nézte.
  – Szerintem azért menj be. Higgy nekem! – mondta Hobie. A fiú csak bólintott, lassan felállt és a szobájukhoz ment. A kilincsen megállt a keze. Habozott egy picit. Meghallotta, hogy a férfi bekapcsolta a tévét ami alig hallhatóan ment a háttérbe. Lenyomta a kilincset és belépett a sötét, bagó és vodka szagtól bűzlő szobába. Becsukta maga után az ajtót, mire a pihenő kutya is felfigyelt és morogni kezdett, de Theo lehajolt hozzá és megsimogatta, mire elhallgatott a jószág. Kinyitotta bukóra az ablakot, hogy átszellőzzön a szoba. Boris az egész ágyat elfoglalva dőlt ki. Karja lelógott az ágyról és kezében egy vodkás üveget tartott amibe alig volt még egy korty. Az éjjeliszekrényre elhelyezett hamutartóba vagy tíz elszívott cigaretta csikk pihent. A takaró a földön volt a párna az ágy szélén és a fiú teljes ruházatba, a bal fülében egy fülhallgató, a lejátszó pedig mellette volt. Theo leállította a zenét és megpróbálta óvatosan kivenni a fiú füléből a fülest. Erre viszont a göndör felkelt és részegen nézett a fiúra. Lerakta a kezébe lévő üveget a földre.
  – Bocs, hogy felkeltettelek. – motyogta és lerakta az asztalra a kezében lévő dolgokat. A fiú morgott valamit oroszul, miközben lehúzta farmernadrágját, amit aztán egy határozott mozdulattal félre hajított, csak úgy mint a pólóját. Theonak akkor tűnt fel, hogy Boris hasán egy nagy vágás helyezkedett el, ami egészen addig nem volt ott. A fiú leült a fekete hajú mellé, aki elfordította a fejét, lefeküdt, a fal fele nézett, majd egy pillanatra hátra nézett, hogy barátja figyeli e még őt. – Boris. – ért a fiú csupasz vállához, majd el is húzta onnan a kezét.
  – Nincs kedvem hallgatni a sajnálkozásod és a többit. Fáradt vagyok hozzá. – szólalt meg rekedt hangon a fiú. A szemüveges nem mondott semmit se csak átvétte a pólóját, meg a nadrágját, megfogta a takarót és kettejükre terítette. A göndör erre a fiú felé fordult aki pont lerakta a szemüvegét, majd rá nézett. – Kösz Potter. – mondta és közelebb bújt a fiúhoz.
  – Semmit sem csináltam. – nézett a fiú szemeibe.
  – Itt vagy. – válaszolta. – Látsz így valamit? – kérdezi, mire bólintott. Igazából nem látta jól. Homályosabban vette ki az alakját, de annyira közel volt, hogy ez alig volt észrevehető. – Nem tudok aludni. – nyújtotta el a mondat végét. Részeg volt, de csak annyira, hogy még beszélni tudjon.
  – Én sem. – motyogta álmosan a fiú. Igazából ő tudott volna, de pontosan tudta, hogy Boris mire megy ki. És azt ő is akarta. – Mit csináljunk?
  – Nem tudom. A drog nem lenne túl megfelelő megoldás. Sőt ahhoz nincs is kedvem. És nincs is nálam. – próbált meg a fiú fölé magasodni, de csak addig jutott el, hogy a mellkasára helyezze a fejét. Theo szíve elkezdte egyre gyorsabban pumpálni a vért az ereibe, amit a rajta fekvő fiú hallott, és aranyosnak tartotta, ezért el is nevette magát. – Potter. – mosolygott a fiúra.
  – Hmm?
  – Nem tom' mi lenne ha... – ült fel hirtelen mire elszédült. A másik is felült mellé majd egymásra néztek. – ha nem is tudom. Talán...
  – Fogd be Boris. – vágott a fiú szavába és megcsókolta. – Csak teljen el jól az éjjel. – szólalt meg újra, mikor elvállt a fiú puha, vodka ízű ajkaitól.
  – Mi?
  – Felejtsd el. – mosolyodott el és eltűrt egy tincset a fiú szemei elől. – Jobban érzed magad? – kérdezte a fiú.
  – Aha. De jobban érezném magam, ha ezt folytatnánk. – mosolyodott el és újra megcsókolta a fiút.
  Reggel Boris kelt fel először. Az apjával álmodott. Újra elöntötte a gyász. Theora nézett, majd kikelt az ágyból, becsukta az ablakot, betakarta a fiút, felvett egy pólót és egy melegítő nadrágot, majd kiment az erkélyre, elszívni egy szál cigarettát. Csodás volt nézni a felekelő napot, ahogy az ég egyre kékebb lett, ahogy a Dunán megcsillantak a nap sugarai és csak az autóktól hangos város hallgatni. Olyan nyugodt, mégis hangos volt.
  – Jó reggelt Boris. – ült le a fiú mellé Hobie, a reggeli kávéjával. – Hogy vagy?
  – Ugyanolyan borzalmasan, mint tegnap. – válaszolja. – Tudom, hogy nem fog ilyen gyorsan megoldódni a probléma, főleg nem egy szál ilyentől, de.. mindegy. – igazította meg, a bő pólót.
  – Tudod mit? Gyere velem. Van egy jó barátom itt. Kedves és segíthet neked. – ajánlotta fel Hobie, mire Borisnak megcsillantak a szemei és rögtön bele is ment. A fiú magára aggatott egy rendes göncöt és el indult a férfival.
  – Kedves, hogy foglalkozol velem.
  – Ugyan. Csak nem akarom, hogy rossz kedved legyen. És talán nem ártana valamit csinálnod is a tanulás mellett. – mondja. Ezzel Boris teljesen egyetértett. Amióta az országba jöttek annyi könyvet és füzetet látott, mint még addig soha.
  – Boris, ő az egyik barátom László. De csak hívd Lacinak. – mutatta be, a harmincas évei végén járó, izmosabb alkatú, magas, szögletes arcú, barna szemű, hátrafésült, zselézett hajú férfit.
  – Szia Boris. – nyújtotta felé a kezét,amit a fiú el is fogadott és kezet ráztak. Jól törte az angolt, bár benne volt az a tipikus magyar akcentus, amit a legtöbb helybeli alkalmaz. De hát ki volt Boris, hogy ezzel baja legyen. Már a hangjától jobban érezte magát. Mély, férfias, kicsit rekedtes volt. – Örülök, hogy megismerhetlek.
  – Én örülök, hogy megismerhetem. – mondja a fiú.
  – Szerintem jól ki fogtok jönni. Menjetek ahova csak akartok. Ugye odaadtam a pénzt? – kerdezte a férfitól, ki bólintott. – Nagyon jó. Azért hozd haza kilenc fele.
  – Kilencre otthon lesz. – dugta zsebre a kezeit Laci. – És mi még találkozunk.
  – Mindenképp. – mondta Hobie és megvárta, amíg Boris beül a férfi kocsijába és elmennek.
  – Szóval Boris, Hobie sokat mesélt rólad és a kis barátodról Theoról. Sajnálom ami történt. – szólalt meg.
  – Túl leszek rajta. Az apám nem sokat volt velem. Tudja bányászat. Mindenhonnan elkergettek minket, mert elvileg elbasszák a bányák a természetet. Erre meg ők basszák el a környezetet. De Vegasban senkit nem érdekelt. Ezért soha nem volt otthon. Ha igen, akkor is volt részeg. – kavarta össze a szavakat. Az angol még mindig nem volt az erőssége.
  – Ha jól hallom, nem teljesen vagx amerikai. Hol születtél? –kérdezte.
  – Ukrajnába.
  – Hát az itt van a szomszédban. Soha nem voltál még itt?
  – Nem. Sokat költöztünk. Nagyon sokat. Itt meg sem fordoltunk. – válaszolta. Azonnal megszerette a férfit. Olyannak érezte, mintha már ezer éve ismerte volna. Nem tudta volna megmagyarázni miért csak érezte. – Mit dolgozik?
  – Nyugodtan tegezz csak. Nem vagyok én olyan öreg. Amúgy meg házakat építek. – pillantott a fiúra.
  – Az menő. Biztos jó munka.
  – Az is. Elviszlek az egyik házhoz amit most építek. A családomnak. – mondta.
  – Van családod?
  – Igen. Egy feleségem és van két kislányom. Még elég fiatalok. Ezért nem is merem őket kihozni. Nem akarom, hogy bajuk essen. Ők hárman az életeim. Nem is tudom mihez kezdenék nélkülük.
  – Nagyon szerencsések lehetnek. Én úgy gondolom egy hiba vagyok. Elég sokszor. – mondta. Úgy érezte valakinek ki kell beszélnie. És hát nem akarta Theoval vagy Hobieval megbeszélni. Olyan ember kellett akihez még nem állt közel.
  – Dehogy vagy az. Miből gondolod?
  – Csak érzem. Nekem sose volt normális családom. A szüleim mind iszákosok voltak. Én pedig olyan vagyok mint ők. – mondta egy keserű mosollyal az arcán.
  – Miért?
  – Néha én is iszok. És cigizek. Meg Vegasban néha drogoztam. A cuccot főleg a barátnőmtől kaptam. És most, hogy meghalt. Üresnek érzem magam. Nem voltam jó gyerek. Nem is tudom, hogy viseltek el engem. Ha még egy percem... egyetlen egy percem lehetne az apámmal bocsánatot kérnék tőle. Elmondanám mennyire szerettem. Hiába tett ő is rossz dolgokat. De már nem lesz. Soha. És ezért rohadt dühös vagyok magamra. – mondta könnyes szemekkel, amiket gyorsan meg is törölt. A kocsi megállt és megérkeztek egy roncsolódott, öregnek tűnő házhoz.
  – Hát, ha dühös vagy, akkor jó helyre jöttünk. – szállt ki a férfi a kocsiból, majd Boris is követte. Beléptek az üres, szétrombolt házba. Laci a fiú fejére nyomott egy védő sisakot és egy védő szemüveget adott neki, amit a fiú feltett. Ő is így tett.
  – Miért ez a jó hely nekem? – kérdezte a fiú.
  – Fogd meg azt a kalpácsot és megtudod. – mosolyodott el. Boris a falnak döntött nagy kalapácsra nézett, majd mind két kezével megfogta a nyelét és felemelte. – Most csak törj össze valamit. De úgy lesz csak hatásos, ha olyan dologra gondolsz amit utálsz. Jobb lesz. – tanácsolta a fiúnak, aki kapva a lehetőségen, erősen megfogta a tárgyat, majd erősen az egyik konyhabútorra koncentrált, majd Theo feje ugrott be. Szerette a fiút, de nem akart érzéseket táplálni iránta. Nem érezte helyesnek. Ezért volt rá dühös. Hiába élvezte, dühös volt. De magára is. Egy mély lélegzetet vett, majd megemelte és egy erős, határozott mozdulattal lecsapta, amitől a bútor darabokra tört. – Benned aztán van erő. – lepődött meg a férfi.
  – Kösz. – mosolsodott el. Máris könnyebbnek érezte a lelkét. – Mit lehet még összetörni? – kérdezte.
  – Hát azt a falat úgy is le kéne bontani. – mutatott a mögötte lévő falra. – Ha abba beleütsz nem lesz semmi baj. Nem omlik ránk a ház. – mondta. A göndör megfordult, majd már magát látta ott. Azt az önmagát, aki volt. Aki nem mondta el az apjának, hogy szereti. Akkor nagyobb erővel ütött a falba, ami átszakadt. – Nagyon jó vagy a rombolásban.
  – Hát, ha dühös vagyok szívesen rombolnék. – nézett rá.
  – Hát akkor én is beszállok. – mondta.
Az egész délelőttük ezzel ment el, majd Laci felajánlotta, hogy esetleg, ha van kedve bemutatja a családjának és tudnak ott ebédelni is. Boris persze belement. Felnézett a férfira. Valami elvarázsolta őt.
  – Hogy hívják a lányaid? – kérdezte Boris az út során.
  –  A kisebbik Luca, az idősebbik pedig Fanni. A feleségem pedig Katalin. Ha érdekelne. – válaszolta.
  – Jónak hangzanak. Az már másik kérdés, hogy nehezemre esik kiejteni. – nevette el magát.
  – Majd belejössz. – mondta. Bár tény és való a barátod nevét és a tiédet is könnyebb kiejteni. – mondta. – Theodore ugye?
  – Theo... aha. – válaszolta. Egyszer mondta ki a fiú igazi nevét. Theo. Theodore Decker. Fura volt neki ezt mondani. Ahogy Laci felhozta egy fojtogató érzés fogta el a fiút. Nem tudta miért, de szorongani kezdett. Elővette a kabátja zsebéből a kis lapocskát, amire még azt az Ady Endre idézetet fordította a könyvtárba.

Poetomu vse: balovstvo, peniye
YA khotel by, chtoby oni
YA byl by kem-to,
YA byl by kem-to.

Erről folyton Theo jutott eszébe. Elolvasta, majd újra zsebre vágta.
  – Megérkeztünk. Szólok előre a lányok kicsit hangosak, de elhallgatnak, ha kell. Fannival szerintem jól ki fogsz jönni. Egész jól megy neki az angol. Már tizenkét éves. Luca pedig csak kilenc. Ő nem olyan jó még. Csak szavakat tud. De majd segít tolmácsolni a feleségem.
– Akkor nem lesz baj. – mondta a fiú és egy újabb mosoly ült ki az arcára. Kiszálltak a kocsiból, majd a panel ház felé közeledtek. Egy nagy vajszínű ház volt, tele ablakokkal, és kiaggatott ruhákkal. Laci beütötte a kaputelefonba a kódot és már be is mehettek. A lépcsőház olyan volt, mint a többi pesti házban. Unalmas és fehér, meg hangos a vízhangtól. A házszámuk a 1028-as volt.
  – Apa! – hallotta meg Boris egy kislány vékony hangját, ahogy beléptek a lakásba.
  – Szia drágám! – ölelte át lányát. Ő volt a kisebbik. Egy vörös hajú, kék szemű, vékony, mosolygós, kerek arcú, alacsony kislány volt.
  – Szia apa. Anya! Mostmár ebédeltünk? – ordított a nagyobbik lány. Ő is egy vörös hajú, kék szemű, magas, kicsit testesebb lány volt. Nem feltűnően, csak egy picit. Megjelent egy alacsony, vöröses, barnás hajú, barna zöld szemű nő is. Ő is kicsit testesebb volt, de kedvesnek tűnt.
  – Persze, de teríts meg. – simogatta meg a lánya fejét. – Szia. – csókolta meg a férfit. – Hát ki ez a fiú akit magaddal hoztál? – kérdezte kedvesen a nő.
  – Ő itt Boris. Hobie egyik gyámsága alatt lévő fiú. Beszéltem már róluk. – válaszolta. Luca a nála kétszer nagyobb fiúval szembe állt és angolul köszönt neki. Fanni a fiút mérte végig majd odament hozzá és ő is köszönt neki.
  – Szóval te vagy az a srác akiről az apám elég sokat beszél vacsora közben. Hát már nem azért de azt hittem máshogy nézel ki. – mondta flegmán.
  – Én meg azt hittem normális tudsz beszélni. – vágott vissza a fiú.
  – Orosz vagy?
  – Is. – mondta. Boris látott valamit a lányba. Nem tudta pontosan mit, de nagyon elkezdte izgatni a fantáziáját, hogy valójában milyen is ő. Nem gondolta, hogy ilyen flegma. Tudta, hogy egy kicsit féltékeny.
  – Nyugodtan add ide a kabátod Boris. Addig elrakom neked. – lépett a fiúhoz Katalin.
  – Persze. – vette le és a nőnek nyújtotta aki elsietett vele.
  – Nyalizós. – mondta és elment az asztalhoz. A göndör persze követte és leült mellé. – Mindenhova követni fogsz?
  – Nem. Csak érdekel valójában milyen vagy. Mert biztos, hogy nem ilyen.
  – Akkor nem ismersz. 
  – Az biztos. De érdekel milyen vagy. – nézett a lányra, kinek tekintete enyhült. Már nem szikráztak a szemei és inkább barátságosan nézett rá.
  – Boris szereted a pörköltet? – kérdezte Laci.
  – Soha nem ettem még olyat. Pedig nem most jöttem ide. – válaszolta.
  – Na akkor most megkostolod. – mondta. Vonzónak találta Laci külsejét és kedvességét. Csillogó szemekkel nézte ahogy a férfi elmegy a nappaliba.
  – Mit nézed annyira? – szólt rá Fanni, mire fiú megrázta a fejét és a lányra nézett.
  – Csak elbambultam. – hazudott. Igazából bámulta. Megnézte a járását és, hogy hátulról, hogy néz ki. Érezni kezdett valamit. Valami furcsát.
  – A kis barátod is ilyen?
  – Nem. Ő más.
  – Akkor gondolom kedvesebb is. És nem nézi az apám. – motyogta a végét.
  – Én egyáltalán nem néztem őt. Mondom, hogy csak elbambultam. És Potter nem kedvesebb. Elég makacs. – mondta dühösen.
  – Akkor mégis csak bámultad. – mondta, mire Boris lehajtotta a fejét a pultra. – És Potter? Miért hívod így őt?
  – Azért, mert úgy néz ki, mint Harry Potter. Világos hajjal. – válaszolta és felemelte a fejét. – Te ennyire fárasztó vagy, megjátszod? – kérdezte. A lány csak vállát vont. Boris érezte, hogy egy hosszú ebéd elé néz.