More than words | jade thirlwall.

chapter two.

« my heart won't
beat again if I
can't feel him (her)
in my veins »

/ DNA /

Másnap reggel a kanapémon ébredtem fel, egy halom zsebkendő mellett. Nem kellett a tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam: borzalmasan festek és ezen nem is tudok változtatni. Nehezen feltápászkodtam, és átcsoszogtam a konyhába. Kikevertem magamnak egy kávét - bár messze nem olyan szépet, mint amilyet a vendégeknek szoktam csinálni -, majd beültem az ablakba, ahogyan máskor is.

Kevés ember sétálgatott még az utcán, autó szinte egy sem volt. Akiknek már kellett, elmentek dolgozni, akiknek pedig nem, még egyik oldalukról a másikra fordultak át. Én a kettõ között voltam valahol, ami számíthatott jónak is, mivel így szinte biztosan elkerülhettem a dugókat.

Egy ideig nem is igazán gondolkodtam semmin. Aztán viszont az agyam egyik pillanatról a másikra életre kelt és rögtön az elõzõ napon kezdett kattogni. Csomó verzió játszódott le bennem arra a kérdésre válaszolva, vajon Jade miért volt annyira nyitott felém, és mit jelentett Jesy megjegyzése. Természetesen mindet elvetettem, hiszen mégis hogyan lenne képes szeretni engem, akit alig ismer, és mások sokkal jobban megérdemelnék a törõdését?

A gondolatmenetem megint valami borús részére vitt a dolognak, így hát úgy döntöttem, inkább a munkámra koncentrálok. A munkámra, ahol annyi embert ismerhetek meg. És nekem mégis az kell, aki a lehetõ legelérhetetlenebb számomra.

Két zokni felvétele között összeszedtem a zsebkendõket a kanapéról és rendbe tettem magam. Majd csekély reménnyel arra, hogy újra láthatom Jade-t, elindultam a kávézóba.

Ott minden úgy történt, ahogyan szokott: megérkeztek az elsõ vendégek, hogy a munkaidejük elõtt még gyorsan - vagy kevésbé gyorsan - megihassanak egy kávét. Egyik rozettát készítettem a másik után, és egyre többször néztem az órára. Akkor elõször vártam a legforgalmasabb órát.

- Hé, Nats! Kicsit túltöltöd - szólt Karen az egyik ilyen pillanatban.

- Ó, francba! - kaptam el a kezem, amit leöntöttem forró kávéval.

- Ilyen mély nyomot hagyott benned a tegnapi lány?

- Jade?

- A nevét is tudod?!

- Elmondta - vontam meg a vállam, próbálva nem elpirulni.

Hiába is próbáltam tagadni, Jade megváltoztatott bennem valamit. A múlt ellenére képes voltam újra hinni a jövõben, és boldog lenni a jelenben. A rózsaszín függöny ismét eltakarta a világ borzalmait a szemem elõl, ezzel is megkönnyítve az életem. Egyenesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmit érezzek egy olyan lány iránt, akirõl szinte semmit nem tudok. De valami megfogott a tekintetében, abban, ahogy érdeklõdött irántam.

Egész nap csendesen, teljes mértékben a gondolataimba zárkózva mentem ide-oda. Nem mosolyogtam a vendégekre, nem kérdeztem meg, milyen a napjuk. Önzõnek éreztem magam, amiért ennyire kizártam a külvilágot. Ez nem vallott rám.

Aztán a kritikus idõ elérkeztével mintha hirtelen kicsattantam volna. Teli voltam energiával és sugárzott belõlem az izgalom. Akárhányszor kinyílt az ajtó, odakaptam fejem, hátha meglátom õt. De egyszer sem õ lépte át a kávézó küszöbét.

El fog jönni. Ha jelentett neki bármit is a tegnapi, el fog jönni. De valahol legbelül tudtam, hogy ez minden perccel egyre reménytelenebb. Az idõ csak múlt, de a négy lány sehol. A kedvem újból kezdett visszatérni a délelõttihez, ahogy a remény is fogyott belõlem.