More than words | jade thirlwall.

chapter six.

« You and I
and nobody else
Feeling feelings
I never felt »

/ Touch /

Néhány pillanatig meredten bámultam a kijelzõre. Eközben Jade értetlenül várta, hogy mikor szólalok már meg végre. És mivel ez nem történt meg, õ tette szóvá:

- Mi a baj?

- Öhm... Ja, semmi. Semmi érdekes.

Próbáltam mosolyogni és eltenni a telefonom a táskámba, de Jade gyorsabb volt. Kikapta a mobilomat a kezembõl, és pár másodperc múlva ugyanaz a kifejezés ült ki az arcára, mint nekem az elõbb. Aztán aggódva rám nézett, de én igyekeztem nem tartani a szemkontaktust. Nem akartam elrontani az estét.

- Ez mit jelent? - kérdezte, miközben visszaadta a telefonom.

- Azt, hogy fel kell hívnom az orvosomat - válaszoltam higgadtságot erõltetve a hangomra. - Semmi érdekes.

- Megijesztesz...

- Pedig nem kell aggódnod. Tényleg semmiség - ami természetesen nem volt igaz. Ugyanis az orvosom szerint csak két választásom van: mûtét vagy halál. A probléma az, hogy nem tudom fizetni a kezelést...

- Értem, most nincs kedved errõl beszélni. De ha valami baj van, akkor kérlek mondd el.

Bólintottam. És visszajött a félelem, amitõl Jade eddig távol tartott. Ismét egyedül éreztem magam, egyedül ebben a hatalmas világban, tétlenül várva a sorsot. Mert elvesztettem a háborút.

- Natty... - Jade megfogta a kezem, és simogatni kezdte. Jól esett a közeledése és az érintése. - Akármi is bánt, tudd, hogy én itt vagyok, és számíthatsz rám. Segítek mindenben.

- Nem tudsz. Senki sem tud - alig tudtam gátat szabni a könnyeimnek, ezért hirtelen felálltam, és elindultam. Elindultam, ki tudja, merre, csak valahová, ahol nincsen senki. És a legmegfelelõbb hely erre a mosdó bizonyult.

Becsuktam magam után az ajtót, és a mosdókagylóra támaszkodva vettem néhány mély levegõt. Sajnos nem sikerült lenyugtatni betegen zakatoló szívemet, ezért abba is hagytam a légzéstechnikát. A tükörbe néztem, és egy meghajszolt, fáradt lányt láttam, aki magára maradt a bajban. Ekkor azonban feltûnt mögöttem Jade, nyugtalan pillantással a szemében, de mikor találkozott a tekintetünk, elmosolyodott. Lassan felém sétált, és magához ölelt. Vállára hajtottam a fejem, és sóhajtottam egyet. Simogatni kezdte a hátamat, amitõl fokozatosan megnyugodtam. Csak egy gyengéd érintés kellett...

- Sajnálom, hogy otthagytalak - kezdtem, ám õ közbeszólt:

- Én sajnálom, hogy erõsködtem. Nem kellett volna, hiszen nem rám tartozik.

- De te legalább foglalkozol velem! - fakadtam ki, könnyeket zúdítva Jade vállára. - Rajtad kívül senki sem törõdik velem!

- És a szüleid? Vagy a barátnõd?

- Õket hagyjuk most, róluk végképp nem szeretnék beszélni. Karent pedig ki szoktam hagyni ezekbõl a dolgokból, mert biztosan van elég baja nélkülem is.

- Igazából örülök, hogy így alakult. Mert van valakid, aki fogja a kezed, és tud a problémáidról. Szeretnék neked segíteni.

- Köszönöm, Jade - egy kicsit még szorosabban öleltem meg, de nem panaszkodott. Egyszerûen csak jó volt végre érezni, hogy áll mellettem valaki. - Amúgy nem kéne visszamennünk? - nevettem fel, miközben az arcomat törölgettem.