More than words | jade thirlwall.

chapter nine.

« if you ever fall
Know that I'm
right here »

/ Always Be Together /

Még remegve, de végülis sikerült felöltöznöm, hogy el tudjunk indulni a kórházba. Mivel természetesen Jade is velem tartott, amit egy határozott kijelentéssel tett nyilvánvalóvá:

- Szükséged van rám, szóval veled megyek.

- Oké, de... - egy pillanatra hezitáltam, hogy feltegyem-e azt a kérdést, ami már régóta piszkálja a fantáziámat, de végül kimondtam: - Nem lesz baj belõle a munkahelyeden?

Egyértelmû volt, hogy Jade meglepõdött ezen. Elõször szinte ijedten pislogott, majd összeszedte magát, és higgadtan válaszolt:

- Nem, nem lesz.

- Hogyhogy? Mit dolgozol?

- Én... tudod... tanársegéd vagyok. Ezért nem kell folyamatosan a suliban lennem - furcsamód nem nézett a szemembe, amikor kimondta. A földet bámulta, mintha baj lett volna, hogy ezt mondja.

- Komolyan? Biztos szeretheted a gyerekeket, ha iskolában dolgozol.

- Valóban szeretem őket - mondta megkönnyebbülten, és végre rám nézett.

Úgy éreztem, szégyelli a munkáját, pedig ebben nincs semmi rossz. Az is egy gyönyörű szakma.

Így viszont még nem kaptam választ arra, hogy akkor honnan lehet ilyen kocsija, és hogyan tud megengedni magának egy iszonyúan drága éttermet. De ez már tényleg nem tartozik rám, ezért nem is akartam belemenni a dologba.

Megfogtam a papírjaimat, és félve bezártam magam mögött az ajtót. Innen már nem volt visszaút.

Miután sokáig meg se szólaltam, és csak idegesen rágtam a körmöm, Jade végül rákérdezett a helyzetre, sok aggódó pillantás után:

- Jól vagy?

- Hát nem látszik? - kérdeztem vissza szarkasztikusan, mivel az állapotom rosszabb volt a rosszabbnál.

- Oké, értem. Nem kérdezem meg többször - mondta elmosolyodva.

Azt hittem, a témát lezárta ennyivel, de ekkor rám nézett. A mosoly még mindig ott ragyogott az arcán, és az éppen szabadon lévő kezét az enyémre tette. Megszorította, majd pillantását visszaemelte az útra.

- Nem kell félned. Akármit is fog mondani az orvos, minden rendben lesz. Megoldjuk.

- Nem tudom, hogyan, de kösz, Jade.

Akár csak egy pillanatra is, de én is felvettem a mosolyt. És eddigi értelmetlen életem hirtelen célra talált.

A kórház elé érve már magabiztosabban indultam meg a doktornő rendelője felé, mint először. Akkor ugyanis még nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ez. Hiszen nem akartam tudni, hogy mikor halok meg, vagy mekkora nagy is a baj. De elmentem hozzá. Elmentem, mert azelőtt csak egy-két kontrollon voltam, amik nem segítettek igazán tisztábban látni a betegségemmel kapcsolatban. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a szüleim nem foglalkoztak különösebben a témával, mert azt hitték, csak színlelek, így az orvosok figyelmeztetését is figyelmen kívül hagyták.

Helyet foglaltunk a váróteremben, ami meglepő módon üres volt. És ez a várakozás szörnyűbb volt bárminél, ami még ezután következhetett.

Jade akkor már szó nélkül fogta meg a kezem, és hüvelykujjával simogatta. Örültem, hogy végre nem egyedül kell végigmennem ezen az úton, és van mellettem valaki, aki támogat.