Sokan azt hiszik meghaltam. Pedig nem. Túl éltem és ezt a családom nem tudja. Egy aljas gyilkos mocsok disznó miatt nem tudja a fiam, hogy élek. Viszont bosszút esküdtem.
A sminkes asztalom előtt ülök és elgondolkozom, hogy vajon hogy nézhet ki a fiam. Biztosan úgy néz ki mint Alex. Sokáig voltam kómában. Pontosabban 17 évig. Az kurva sok idő. Nem tudom, hogy Alex tudja e, hogy élek de ha igen akkor remélem, hogy vár. Annyira hiányoznak! A mai napig mosolyt csal az arcomra az a pillanat amikor a nevemet kérdezte.
Visszatérve a jelenbe elkezdtem készülődni a mai végzetes randira. Vagyis nekem csak jó lesz. A partneremnek már kevésbé. Azzal a férfival fogok vacsorázni aki leszúrt és 17 évre kómába küldött. Meg fogja bánni, hogy egyáltalán az eszébe jutott az, hogy megöljön. Szenvedni fog. Úgy ahogy én is szenvedtem.
A sminkemet füstösre készítettem el, hogy kiemeljem a szemem színét. Nem voltam ügyetlen csak már kimentem a gyakorlatból. A ruhám egy vörös a lábánál kicsit felvágott darabra esett a választásom. Szép voltam. Mikor a tükörbe néztem egy nőt láttam. Egy határozott és erős nőt. Ezzel a gondolkodással léptem ki a lakásból.
A maffiában töltött idő alatt megtanultam, hogyan kell embert ölni úgy, hogy ne érezze, hogy meg fog halni. Sajnálom ezt az embert. Előttem ül és érzi azt, hogy a halál karmai a nyaka körül jár. Szenvedni fog. Nagyon. Amikor kiment a mosdóba a pezsgős poharába öntöttem a mérget. Lassú és fájdalmas lesz a halála. Lehet, hogy most kegyetlennek tűnök de ő is kegyetlenül elvett a fiamtól és Alextől.
-És mondja csak Carol, hogy-hogy ide költözött a mesés tengerpartról?- nevet és külsőt változtattam. Lillian Hope Martha Joyce Hillből lett Carol Smith.
- Változásra vágytam.- a ruha alól kivillantottam a lábamat. - A mozgalmas New York cityre!- a pezsgős poharamat a magasba emeltem majd koccintottam az életem elbaszójával. A szájához emelte és egyből megitta a pohara tartalmát.
Láttam az arcán a döbbenetett majd a rémületett. A szőke parókámat levettem, hogy lássa a valódi énemet. Azt az énemet amelyt elvett tőlem. Amikor meglátott csak tátogott. Egyrészt a méreg felmarta a nyelőcsövét másrészt a döbbenet miatt.
- Élek te köcsög!- szemen köptem majd nőiesen elindultam kifele az étteremből.
A mai napig emlékszem Alex fájdalmas arcára az ominózus napról. Sírt. Nem akkor láttam elősször sírni de azok a könnyek más milyenek voltak. Tönkre tették az életünket. Nem lehettem ott , amikor Johnathan járni tanul. Nem lehettem ott, amikor az első szavát kiejti. Nem lehettem ott, amikor elesik és megvigasztaljam. Nem lehettem ott, amikor félt és megnyugtassam, hogy nincs mitől félnie. Nem lehettem ott, amikor rossz volt és megdorgáljam. Nem lehettem ott, hogy amikor szomorú süssek neki sütit és elmondjam neki, hogy minden rendben lesz. Nem voltam ott a szülinapjain, karácsonykor. Nem tudtam neki azt mondani, hogy szeretlek mindennél jobban.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy valakinek neki mentem.
- Kisasszony jól van?- szólal meg egy hang a hátam mögül. Megfordulok és majdnem hanyat estem. Egy srác volt az. Olyan 17 éves lehetett és kiköpött Alex volt. Mi van ha ő a Johnathan?
- Persze.- az arcát néztem. Nem tudtam levenni a szememet róla. Kiköpött Alexander.
- Tudok segíteni Ms....?
- Hayes. Lillian Hayes- a kezemet nyújtottam. Elfogadta majd ő is bemutatkozott.
- Hill. Johnathan Hill.- nem lehet egyszerűen nem lehet. Köpni-nyelni nem tudtam. Csak tátott szájjal bámultam őt.
- Fiam mi a...? Lillian?- és jött Ő. Alex. Még most is ugyanúgy jól néz ki.
Sziasztok! Hát igen. Itt van az első rész! Remélem tetszett nektek. Szerintetek mi lesz a folytatás?🤔
