Tanár úr [pjm]

5. fejezet

Sötét volt, és viszonylag lehűlt már a levegő így éjszakára. És én még csak azt sem tudom, hogy hol vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy hová vitt Taehyung. Soha nem jártam még ezen a környéken. 

Már pár órája bolyongok a semmiben, utcáról utcára. Néha leülök egy padra, ha éppen van a közelben. Próbáltam már mindent, csak egyenesen menni, táblákról leolvasni, hogy melyik utca lehet ez, de nem volt ismerős egyik sem. Hihetetlenül álmos voltam, és fáradt, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne aludjak el, hiszem az éjszaka közepén nem tanácsos az utcán tartózkodni. Most azt kívánom, hogy bárcsak utánam jött volna valaki Taehyung, vagy Yoongi, akárki. 

Egy idő után feladtam, és visszaindultam Jiminék háza felé, de rá kellett jönnöm, hogy már annyira elkeveredtem, hogy azt sem tudom, merről jöttem. Arcomon legördült pár könnycsepp, de azonnal le is töröltem őket, kezeim összefontam mellkasom előtt. Az idegeim romokban, és féltem. Mégcsak keresni sem fog senki, mivel a szüleim nincsenek itthon. 

Már minden egyes lépés nehéz volt, csak arra vágytam, hogy végre egy biztonságos helyen legyek, és leülhessek. Nem akartam csak úgy letelepedni a járdára, mert akkor tényleg nagyon szánalmasan festettem volna. Már kisütött a nap, és hála az égnek felmelegedett az idő, viszont fogalmam sincs, hogy hány óra lehet. 

- Laura! - Hallottam meg magam mögül, és hirtelen csak arra tudtam gondolni, hgy mennyire szörnyen nézhetek ki. Gyorsan megfordultam, és egyik osztálytársammal találtam szembe magam, akivel még életemben nem beszéltem. Hátán táska volt, és kezeivel tartotta a kerékpárját. Halványan elmosolyodtam, és intettem egyet neki, majd közelebb mentem hozzá.

- Hello! - Köszöntem halkan.

- Te mit keresel itt? Nem is tudtam, hogy erre laksz, még sohasem futottunk össze. - Kíváncsiság tükröződött szemeiben. Csak megráztam a fejem.

- Jaj, nem! - Legyintettem egyet, és épp a hazugságomon gondolkodtam. - Nem itt lakom, csak el kellett valamit intéznem korán. - Mosolyogtam, miközben autómatikusan az iskola felé vettük az irányt. Legalább is gondolom, hogy arra. 

- Azt hittem már, hogy ilyen béna vagyok, hogy nem vettem észre. - Nevett fel, és én is csatlakoztam hozzá. 

Az egész utat végig beszélgettük, egymás mellett haladva, és próbáltam egy kis életet vinni magamba. Az iskolát meglátva hatalmas kő esett le a  szívemről, legalább már tudtam, hogy hol vagyok. 

- Azt hittem, hogy még hazaugrasz a táskádért. - Fordult felém, mire lefagytam. Hol a picsában van a táskám? A jó édes életbe, azt még tegnap hagytam el valahol, de már gondolkozni sincs energiám. Kínosan elnevettem magam, és kezeim babráltam.

- A...azt hiszem ma lázadó napot tartok. - Mindenfelé néztem, csak Lilire nem, aki most furcsán méreget engem.

- Én meg azt hiszem, hogy veled valami nagyon nem okés. - Mondta, mire rákaptam a tekintetem. Épp egy jó figyelem elterelő szövegen agyaltam, mikor egy kocsi leparkolt mellettünk, és az ablakot lehúzva az anyósülés felől, hangos dudálásba kezdett. 

Mind a ketten felé fordítottuk a fejünket, és szerintem az utcán lévő összes ember is, annyira rájuk hozta a szívbajt. 

Amint megláttam a kék hajkoronát, és, hogy a férfi kezével arra invitál, hogy szálljak be a kocsiba, már nem is éreztem magam annyira fáradtnak, egyszerűen csak hátatfordítottam neki, és elkezdtem a bejárat felé futni. Nem voltam túl gyors, ezért az osztálytársam hamar utolért. 

- Laura! Egy rohadt helyes férfi épp most akarta, hogy beszállj mellé, és úgy tűnt, hogy ismered. Miért futsz el? Menj már oda! - Fogta meg a vállam, és fordított magával szemben, de látta a szememben az idegességet, és a félelmet, ezért hamar elengedett. Én befutottam az épületbe, és az aulában lévő első padra levágtam magam. Arcom kezeimbe temettem, és olyan gyorsan vettem a levegőt, hogy az már fájt. A testem gyenge volt, és nem tudtam, hogy mit kellene kezdenem magammal.

- Tessék! Ezt adta! - Felnéztem, és tekintetem a nekem nyújtott papírra siklott. Remegő kezekkel elvettem Lilitől, és széthajtottam azt. 

" Még nem fejeztük be. "

- Mi? Mit nem fejeztetek be? - Ült le mellém a lány, akit csak két órája ismerek. Mit kérdezősködik ennyit, mikor nem is ismerjük egymást jóformán? 

- Részemről befejeztük! - Mondtam, majd összegyűrtem a papírt, és a földre dobtam. Már senki nem volt a folyosókon, az előbb csengettek be, és Lili még mindig itt ül mellettem. 

- Nem kellene bemenned? - Kérdeztem tőle, felé sem fordulva, mire csak sóhajtott egyet.

- Már bocs, de elég szarul nézel ki, nem akarlak itthagyni. - Jelentette ki, mire felnevettem, és megráztam a fejem. Csak figyeltem a papírgalacsint magam előtt pár méterrel, mikor hirtelen valaki rátaposott. Felnéztem az illetőre, és Jimin fagyos tekintete fogadott. Szemeim elkerekedtek, és egy nagyot nyeltem. Mi a francot keres itt, mikor tegnap még seggrészeg volt? 

- Azt hiszem lehet, hogy mégis itthagylak. - Mondta újdonsült barátnőm, majd már fel is pattant, megveregette a vállam, és otthagyott kettesben a tanárunkkal. Lefagyva ültem, nem tudtam mit kellene mondanom. 

- Nem szemetelünk az iskolában! - Mondta, majd lassan lehajolt, felvette a papírt, és széthajtotta azt. Lélegzet visszafolytva vártam, hogy mi fog történni, mert egy beírást már szereztem magamnak, az tuti.

- Ez Taehyung kézírása? - Nézett rám, de arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. 

- Ne...nem! - Mondtam halkan, és szaggatottan vettem a levegőt.

- Akkor honna tudod, hogy ki az a Taehyung? - Szemeim nagyra nyíltak. Baszki! Erre nem gondoltam. Vajon emlékszik rá, hogy mi történt tegnap? Vagy egyáltalán arra, hogy ott voltam? Hihetetlen gyorsasággal elindult felém. Mikor daért hozzám, felkeltem a padról, de a lábaim elgyengültek, és hirtelen visszaestem a padra. 

- Au! - Mindkét kezemmel tartottam magam a padon a jobb oldalamon. Szemeim összeszorítottam, ahogy éreztem, hogy minden erőm elhagy. A végtagjaim fájtak, és alig bírtam magam feltolni ülő helyzetbe. 

- Jézusom! - Kiáltotta el magát Jimin, majd leguggolt mellém, és a vállamra simította a kezét. Itt jött el az a pont, mikor mér nem bírtam visszatartani a stresszt, és leszartam mindent, csak sírni kezdtem, úgy, ott, a padon feküdve. 

- Laura! - Próbált a felkaromnál fogva felsegíteni ülő helyzetbe, de én nem engedtem. - Laura! Hallod? Gyere már, ne itt sírj! - Mondta, majd erővel felrántott a padról, álló helyzetbe. Mérgesen nézett a szemeimbe, mire többet meg sem nyikkantam. Nagy szemekkel figyeltem, ahogy arca átvált kedvesebb kifejezésbe, majd egyik kezét derekam köré fonta, mivel látta, hogy a lábaim nem bírják sokáig. Próbáltam eltolni magamtól, de túl erősem fogott. Csak elengedtem magam, és vállait megfogva a karjaiba rogytam. 

- Mi történt veled? - Kérdezte halkan, inkább már magától, majd másik kezét térdhajlatomhoz rakta, és azonnal felemelt, majd elindult valamerre, de már nem is érdekelt semmi, csak lehunytam a szemem, és rábíztam magam.