Tanár úr [pjm]

7. fejezet

- Ma...maguknál? - Az agyam ezerrel kattogott, de csak később sikerült rájönnöm, hogy tényleg többen voltak abban a házban, és nem úgy tűnt, mintha csak vendégségben lennének ott. Csak laposakat pislogtam, nem tett jó egy napi nem alvás, és a sok sírás mellé. Nem tudom, hogy Jimin hogyan tud úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna tegnap. Annyira kilehetett szegény még akkor is, mikor lejött, hogy nem emlékszik arra sem, hogy ott voltam. Meg kellene neki mondanom, hogy ott voltam, vagy hagyjam, hogy Taehyung mondjon el mindent. A tanáriban történtekre talán emlékszik.

- Biztos, hogy nem történt vel... - Nem fejezte be, csak egy nagyot sóhajtott. - Gyerekek! - Egy pillanat alatt ugrott fel az asztalától, és indult az ajtó felé. - El kell mennem az igazgatóhoz, szabadok vagytok! - Mondta, és kinyitotta az ajtót. Egy emberként ugrott fel minden diák, és villámgyorsan kirohantak a teremből. Egy ideig csak álltam ott, de aztán megindultam utánuk. Én voltam az utolsó, ezért, mikor az ajtón kiléptem, Jimin feltűnés nélkül megragadta a felkarom, és visszarántott az osztályba. Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, annyira megijedtem. Odahúzott az asztalához, és belelökött a székébe. Megfogta a szék két szélét, és maga felé fordított. Kezeit otthagyta a szék karján, és lassan lehajolt, hogy velem egy szinten legyen. Ideges voltam, és ezen az sem segített, hogy pár centire van tőlem, és egyenesen a szemembe néz. 

- Elmondod végre, hogy mi van közted, és Taehyung között? Azt hittem azért segítettél nekem a múltkor, mert egy kicsit is számítok, nem azért, mert Taehyung közelébe akarsz kerülni, mint egy utolsó kis... - Nem fejezte be, mert a csengő éles hangja hasított a levegőbe. Ellökte magát a széktől, megigazította az ingjét, és seperc alatt kiment a teremből. Fájtak a szavai, nem gondoltam, hogy ezek után ezt fogja gondolni, de lehet, hogy jobb is így, mintha tudná a teljes igazságot. 

- Laura! - Rontott be az ajtón Dóri, akivel reggel együtt jöttem. Felnéztem rá, és szerintem látta a szememben, hogy valami baj van, mert azonnal odajött, és átölelt, pedig alig egy napja beszélünk. Nem mondtam semmit, csak zokogni kezdtem, ő meg a hátam simogatta.

- Gyere, hazamegyünk. - Mondta, és segített kitántorogni az iskolából.