❄Frosty Norway /Stony/❄

~~4. FEJEZET~~

(Tony Stark)

Hangos dörömbölésre ébredtem. Még előttem lebegtek az álmom utolsó foszlányai, majd egy pillanat múlva már azok is eltűntek.

A földön feküdtem. Szívem olyan hevesen dobogott, mint talán még soha. Kivert a víz, megpróbáltam felülni, de zsibbadt végtagjaim nem engedtek. Visszafeküdtem a földre, továbbra sem tudtam mozdulni, ami az igazat megvallva már kezdett rohadtul irritálni. A dörömbölés abbamaradt, majd ajtócsapódás és hangos kiabálás hallatszott. A zöld haverom volt az. Aggódó ábrázattal az arcán leguggolt mellém és óvatosan a hátam mögé helyezte kezeit így segítséget nyújtva az előbbi felülési kísérletemhez. Még mindig izzadtam, az időközben újból felvillanó álomképek pedig megint kísérteni kezdtek. És nem. Nem rémálom volt. Nem volt benne sem gyilkosság, sem erőszak, csupán egyetlen személy. Rogers.

„Egy sivatagi bevetésen voltunk, amely során a gépünk lezuhant. A Queenjet egyből égni kezdett, én pedig csak a saját bőrömet mentettem. Pedig láttam, ahogy szenved a romok alatt, ahogy kétségbeesetten a nevem kiabálja, de már nem tudtam megmenteni.
Ezután minden kusza lett, csupán annyira emlékszem, hogy a történtek után borzalmasan éreztem magam. Emésztett a lelkiismeret-furdalás, hogy a gép az én figyelmetlenségem miatt zuhant le, hogy a társam, a barátom miattam halt meg és még csak segíteni sem tudtam neki. Leírhatatlan ürességet éreztem belül. Olyan volt, mint ha a szívem több ezer darabra szakadt volna. Hiányzott, elmondhatatlanul, de már nem tudtam visszacsinálni, tehetetlen voltam és talán ez volt az, ami a legjobban kétségbe ejtett... „

- Hé, Tony! Minden rendben? Mi történt? – kérdezte riadtan a mellettem ülő Bruce.

Nem válaszoltam. Valójában még az sem jutott el az agyamig, hogy valaki beszélt hozzám. Csak meredtem a semmibe, üveges tekintettel, teljesen a visszatérő álmom hatása alatt állva.

- Tony, mondj már valamit! – emelte fel a hangját a doki, ezzel visszarántva engem a valóságba.

- Mi? Tessék? Ja, csak te vagy...

- Mi az, hogy csak én vagyok?! Már vagy tíz perce itt ülök melletted és eddig még a világodat sem tudtad, szóval volnál szíves megmondani, hogy mégis mi a fene volt ez?

- Csak álmodtam – mondtam szűkszavúan.

Nem igazán éreztem úgy, hogy erről az egészről bárkinek is tudomást kellett volna szereznie. Hisz csak egy buta álom volt, nem? Nem jelentett semmit, bárki álmodhat ilyet a csapattársáról. Amúgy is, Rogers még csak arra sem érdemes, hogy rágondoljak, nem hogy még álmodjak is róla. De akkor vajon mitől volt ez az egész lelki trauma és mi a szarért nézek ki úgy, mint akit épp most húztak ki a tengerből? Ez nekem sok. Sosem voltam jó az érzelmek kezelésében, úgy meg pláne nem, ha a „traumám" tárgya az a személy, akit én elvileg tiszta szívemből gyűlölök. Mindegy is, a lényeg hogy ezt az egészet el kell felejtetem, fontosabb dolgokkal is kell foglalkoznom, mint ez a...

- Anthony Edward Stark! Ha nem mondod el most azonnal, mi történt veled, akkor esküszöm, hogy a másik pasi fogja kiverni belőled!

Mondandója végére, Banner arca a zöld helyett a lángoló vörösét vette fel, ami megmondom őszintén elég vicces látványt nyújtott.

Néhány másodperc után végre reagáltam a felszólítására. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd megindultam a dolgozóasztalom felé.

- Lazíts öregfiú, nincs semmi baj. Csak nosztalgiázás gyanánt álmomban levertem néhány Chituri katonát – vetettem oda, erőltetett mosollyal a számon.

- Jah persze, Chituri. Mindegy, ha nem akarod, nem kell elmondanod, de ha legközelebb is ilyen állapotban talállak a padlón fekve, akkor viszont már esküszöm, kiverem belőled – mondta nagy komolysággal, s közben ő is az asztalom felé vette az irányt.

Miután mellém lépett, még másodpecekig farkasszemet néztünk egymással, míg végül ki nem bukott belőlem az első értelmes kérdés:

- Amúgy mennyi az idő?

- Éjfél múlt három perccel. Már mindenki a zárt garázs előtt várakozik, szóval szerintem jobb, ha sietsz.

- Már megyek is, csak előtte elintézek néhány dolgot. Nyugi, nem tart sokáig – tettem hozzá szemforgatva, Banner rosszalló pillantására reagálva.

- Ajánlom is – mondta, s azzal elhagyta a helyiséget.

Újból egyedül maradtam. Igyekeztem nem visszazuhanni az előbbi állapotomba, ezért amilyen gyorsan csak lehetett összepakoltam a szükséges felszereléseket és műszereket, majd egy gyors tisztálkodás és ellenőrzés után én is elhagytam a műhely területét. 

A lift felé menet végleg elhatároztam, hogy erről az egészről soha senki nem fog tudomást szerezni. Nos, igen. Azon az estén még nem tudtam, hogy valójában mekkorát tévedtem.

Sziasztok! Nos, itt volna a következő rész. Tudom azt ígértem, hogy most már beindul a story, de én szükségét éreztem egy ilyen résznek is. Btw bocsi ha egy kicsit depis lett, mostanában ilyen hangulatban vagyok. Azért remélem tetszik 😊