❄Frosty Norway /Stony/❄

~~11. FEJEZET ~~

Riadtan kapta fel a fejét. Eleinte nem tudta eldönteni, hogy ez még álom, vagy már maga a valóság. Körbenézett. Csupán a tőle távolabb megrakott tűz egyre halványabban pislákoló lángjai nyújtottak némi fényforrást a számára. Előkotorta övtartójából zseblámpáját, majd a hirtelen jött, erős fényáradatban megpillantotta maga mellett az akkor még békésen alvó Starkot.

Gyengéden végigsimított csapattársa karján, akinek erre egyből kipattantak a szemei. Értetlenkedő tekintettel nézett fel a felette ágaskodó Steve-re, aki egy kis idő elteltével odanyújtotta felé bal kezét, amit a zseni készséggel el is fogadott. Egészen addig egy szó sem esett köztünk. Miután Tony sajgó végtagokkal, nagy nehezen feltápászkodott, emlékképek után kutatva zavartan körbepillantott.

- Nem igazán van meg, miként kerültem oda - mutatott bizonytalanul a kapitány melletti üres területre.

- Hát, kérdezd a mi drága jó barlangtársunkat - felelte lelombozva a szőkehajú.

- A rohadék... - recsegte magába roskadtan, majd egy pillanattal később hirtelen holmiainál termett, s kétségbeesetten kutakodni kezdett köztük.

- Kérlek mondd, hogy téged sem taperolt át némi kaja és pia után kutatva? - nézett fel reménykedve társára Stark.

- Nem, szerencsére nem. Viszont a többit elvitte, a fegyverekkel együtt - tette hozzá csüggedten.

- Hát, talán azokból sem mindet - virított egy tőle koránt sem megszokott csintalan mosolyt Tony.

- Tessék? - nézett értetlenül a zsenire Steve, miközben pillantását végig barátja arcán tartva, lassan odacsusszant mellé.

- Lehet, hogy véletlenül eltanultam tőled egyet, s mást - mondta mélyen Rogers szemébe nézve - az "ágyam" alá is tettem néhányat, hisz tudod, minden eshetőséget figyelembe kell vennünk - fejezte be egyre görbülő ajkakkal.

Ő maga sem értette, miért, de Steve láttán valamilyen megmagyarázhatatlan boldogság, vagy talán inkább egy leírhatatlan megkönnyebbülés érzet kerítette hatalmába. Hosszú idő után először végre biztonságban érezte magát. S tudta, ez csakis ő miatta volt.

- Pfff...nahát. Nem találok szavakat - nevetett fel hitetlenkedve - a nagy Tony Stark életében először példát vesz valakiről. Csak nem felejtetted kint véletlenül a barlang szájánál az egodat? - kezdte el ugratni a zsenit, ám abban a pillanatban tudta, ezzel a kijelentésével mindent elrontott.

Ujjait tördelve távolodott el csapattársától, aki csupán értetlen pillantásokkal kísérte mozdulatait.

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam - szólalt meg végül, s közben végig magán érezte Stark tekintetét.

- Amióta ismerlek, ez volt a legemberibb kijelentésed, ami valaha elhagyta a szádat, úgyhogy lazíts, Öregfiú! Nem harapom le a fejed - mondta a dermedt Steve-t hátba veregetve, majd egy bíztató mosoly kíséretében folytatta:

- Tudod, nem csak te vagy az, akinek az emberek csupán egy oldalát ismerik. Rólam mindenki azt feltételezi, hogy egy magamnak való, önző seggfej vagyok, ami részben igaz is, de csak részben. És pontosan amiatt az eltitkolt darabka miatt nem bírják ki az emberek mellettem sokáig. Talán nem is különbözünk annyira, mint azt mi hinnénk. Legalábbis ebből a szempontból.

Megdöbbentették a hallottak. Még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ez a pillanat valaha is bekövetkezhet. Tony elkezdett megnyílni neki, ami számára egyet jelentett a bizalommal. Attól a pillanattól elhitte, hogy a zsenit tényleg érdekelték a gondolatai, a véleménye, az ő valódi, maszk mögötti énje.