❄Frosty Norway /Stony/❄

~~6. FEJEZET~~

Sziasztok! Hosszú idő után meghoztam a kövi részt. Legalább 3-szor kezdtem újra, mire ez megszületett. Remélem tetszeni fog :) ;)

(Steve)

Teljes sötétség. Ennyi volt körülöttem. A fejem akár egy szénakazal. Égett a fájdalomtól és a fejbőrömön végig csorduló vértől. De nem érdekelt. Csak pihenni akartam, élvezni az egyedüllétet, a semmit. De sajnos, a számomra mennyországot jelentő csönd hamar megszakadt.
Tompa hangokat hallottam. Valaki a nevemet ismételgette, egyre remegőbb és kétségbeesettebb hangon. Megpróbáltam kinyitni a szemem. Beletellett még néhány másodpercbe, mire ez teljesen sikerült. Felettem egy hidegfényű lámpa égett, melynek sugarai alatt sötét emberi alakok rajzolódtak ki. Egyből tudtam hol vagyok, és ezzel egy időben a közelmúlt emlékei is visszatértek.
Gyorsan felültem, majd alaposabban körülnéztem. Az ágyam mellett elhelyezett széken Natasha foglalt helyet, tőle nem messze pedig Barton álldogált, hátát a falnak támasztva. A másik oldalamon orvosi műszerek tömkelege kapott helyet, melyek nagy része az én adataimat fogadta magába, miközben egyenletes és felettébb nyomasztó csipogást hallattak.
Ezután újból Nat felé fordultam, aki addigra már észrevette, hogy ébren vagyok. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd gyorsan felpattant és az ágyam szélére ült.
- Hogy érzed magad? - kérdezte higgadtan, s közben egyik kezével gyengéden végigsimított a karomon.

- Mint akin egy egész ménes haladt volna át - válaszoltam rekedten, kezemet a fejemen lévő kötésre vezetve.

- Hát azt nem csodálom. Egy háromcenti széles vágás van a fejeden, amit egy szilánkosra tört whisky-s üveg okozott.

- Hogyan éltük túl a zuhanást? - hagytam figyelmen kívül az előbbi kijelentést.

- Stark-nak szokásához híven az utolsó pillanatban sikerült hoznia a formáját - válaszolta gondterhelten, s szemeiben a harag lángja égett - nem tudom, hogy pontosan mi miatt zuhantunk le, de az biztos, hogy az ő felelőtlensége is közrejátszott benne.
- Lehet - reagáltam szűkszavúan, s közben végig azon törtem a fejem, milyen ürüggyel látogathatnám meg a szóban forgó személyt.
Egyfelől azért, mert bíztam benne, hogy ő több információval tud ellátni a zuhanást illetően, másfelől pedig tudni akartam, mi történt azután, hogy elájultam. Biztosra vettem, hogy ha ő nem lett volna, már nem élnék.
- Tony most a műhelyében van, igaz? - pillantottam hosszú percek után először Natashára.
- Mégis hol máshol lenne?! - emelte fel kissé a hangját, ami mind ennek ellenére már egy fokkal nyugodtabban csengett.
- Jogos - villantottam felé egy félmosolyt, mire ő is halkan felnevetett.
- De ha lehet, most az egyszer ne kezdjetek el civakodni valami hülyeségen - mondta néhány másodperccel később a jobb karomat fogva, miközben óvatosan az ajtó felé kísért.
- Majd tudni szeretném, mit mondott - fordult végül szembe velem, s közben egy biztató mosolyt küldött felém.

- Mindenképpen - ígértem meg gyorsan, majd megszaporázott léptekkel a Jet hátulja felé vettem az irányt.

 A folyosó egy valódi háborús övezethez hasonlított. Mindenhol törött üvegek és bútorok hevertek, a hófehér padlószőnyeget pedig kisebb vérfoltok tarkították. Nem sokkal később megálltam a már jól ismert kétoldalas ajtó előtt. Habozni kezdtem. Fogalmam sem volt arról, mit mondok majd neki, ahogy arról sem, hogy vajon miként fog reagálni a társaságomra. De nem várhattam tovább. Remegő kézzel nyomtam meg a gombot, melynek következtében egyből elém tárult az apró és felettébb rendetlen műhely képe. Beléptem, majd tekintetemmel Tony-t kezdtem keresni. A nevezett az egyik sarokba elhelyezett asztal alatt kutakodott, körülötte tengernyi fém darabbal. A hangos csörömpölések és szitokszavak tömkelege miatt nem hallotta, hogy bejöttem, ezért csak némán mellé léptem, majd vártam.
- Baszki...Rogers! Mániátok nektek, hogy állandóan a szívbajt hozzátok rám?! Egyáltalán mit keresel te itt? - kelt ki magából pár pillanattal később a velem szemben álló, miután idegesen kibujt az asztal alól.
Szemei villámokat szórtak, de én álltam a tekintetét.
- Csak meg akartam nézni hogy vagy - kezdtem nyugodt hangnemben, mire Tony szemében valami egészen szokatlan érzelem jelent meg - és persze lenne néhány kérdésem a zuhanást illetően.
- Na ja... Igazából semmi különös nem történt, attól eltekintve, hogy ennek a három pasasnak valahogy sikerült feltörnie az egyik legtitkosítottabb rendszeremet és átvenniük felette az irányítást, ami ezt eredményezte - kezdte szarkasztikusan, miközben egy üveg whisky-ért nyúlt.
- Elég kielégítő választ adtam?
- Mondjuk. De van ötleted hogy csinálhattak?
- Ha lenne, akkor mar rég megoldottam volna - mondta a kezében lévő üveget szorítva, amitől ujjai szinte teljesen elfehéredtek.
Ezután percekig csak némán néztem, ahogy sorra hajtja le a folyton újra töltött pohara tartalmát. Meg akartam várni, amíg lenyugszik.
- Még valami? - fordult felém türelmetlenül.

- Van - léptem közelebb hozzá, miközben az aranyló italt lassan kicsavartam a kezei közül - mi történt, miután elájultam?

 Végig az arcomon éreztem egyre zihálóbb leheletét. Még sosem álltam ilyen közel hozzá. Barna íriszeit így még gyönyörűbbnek láttam, teljesen elvesztem bennük. Legközelebb már csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam rekedt, ám mégis bársonyos hangját.

- Belezuhantunk a Csendes-óceánba, azután meg én is kidőltem - válaszolta flegma hangnemben, ám már koránt sem olyan magabiztosan, mint az előbb.

- Értem - mondtam szinte suttogva - és most mit akarsz csinálni?

Tony már épp nyitotta volna a száját, mikor a hátam mögül hirtelen Banner hangja hallatszott.

- Megpróbálni újra repülőgépet csinálni a Queenjet-ből - mondta meglepően vidám hangnemben a férfi, miközben belépett a helyiségbe.

- Pontosan - eszmélt fel hirtelen Stark, és már rohant is vissza a dolgozóasztalához.

Bruce erre csak egy értetlenkedő pillantást küldött felém, amit csupán viszonozni tudtam. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy a jelek szerint sikerült zavarba hoznom a világ talán legmagabiztosabb emberét. 

Ezek után a két zseni munkához látott, én pedig a lehető leghalkabban helyet foglaltam az egyik széken, ahol nem zavartam, hogy aztán onnan figyelhessem őket.

Legalább egy órán keresztül csak hegesztettek, és Tony telefonjának kivetített tartalmát tanulmányozták. Nem sokat értettem abból, amit mondtak, ám abban biztos voltam, hogy végül elérték, amit akartak, mivel a munkálatok után Bruce reményteljes mosollyal lépett oda hozzám. 

- Azt hiszem, megtaláltuk a megoldást - mondta megkönnyebbülten, miközben háta mögött Stark hagyta el sietősen a helyiséget, kezében a Vasember páncélt rejtő aktatáskával.

- Valóban? - néztem rá kérdőn, mire a velem szemben álló arcán egy halvány együttérző mosoly terült el.

-  A Jet újra repülni fog. Tony most ment elintézni az utolsó simításokat. A másik jó hír pedig az, hogy az érzékelőket is sikerült helyrehoznunk, amikkel a felszállás után megint be fogjuk tudni mérni a gamma sugárzást kibocsátó Chituri fegyvereket.

- És J.A.R.V.I.S.? - kérdeztem reménykedve.

Banner arca ettől egy kissé elsötétült, így a válasz számomra is egyértelművé vált.

- A helyzet az, hogy elég nagy koponyákkal állunk szemben, szóval feltételezem nem ez volt az első ilyen akciójuk. Amit viszont már a küldetés eleje óta furcsállok az az, hogy annak ellenére, hogy ők pontosan tudják, mi az úti célunk, nem mennek el máshova és a fegyvereket sem rejtik el jobban. Mint ha direkt arra játszanának, hogy megtaláljuk őket.

Erre hirtelen nem tudtam mit mondani. Azokban a percekben tudatosult igazán bennem, hogy ha nem lépünk közbe, akkor valószínűleg újra megismétlődnek a New York-ban történtek.

-  Bármit is terveznek túl fogunk járni az eszükön. 

Itt egy pillanatra megálltam, mikor észrevettem az ajtóban álló Clint-et és Natashát.

- Mert nem engedhetjük meg, hogy a történelem megismételje önmagát - fejeztem be végül, és ugyanebben a másodpercben éreztük, ahogy a Queenjet elemelkedik a tengerfenékről és meg sem áll a felszínig.