Motus Carmen

Ódáim Petrarcai Szerelemhez

Várva napkeltét

Várva napkeltét,emelkedek fel én is.
Mikor láthatom hogy őszinte ódám mosolyra derít.
Vagy ha vidáman láthatlak legyen annak bármily oka, Lennék én az utolsó ki ezt megfosztaná tőled.
Lehetnék a kedves pincér kit bármikor hívhatsz oda, És bármikor meglepne téged egy finom csésze teával.
Viszont nem lennék én a rámenős pantomimes, hogy váratlanul rádtőrve adjam magam és kővetve áltassalak.

Várva napkeltét, emelkedek fel én is.
Mert látom hogy alkotásaim többeknek elmennek tetszésig.
Hogy átérezve szenvedésem, örömöm élvezzék tetteim.
Hogy inkább tanuljanak belőlem minthogy tőlem.
Hogy fiatalnak, öregnek adjam át amit én éreztem.
Hogy elméknek és szíveknek közöljem gondolatom.
Mert ki tudja meddig érezhetek vagy gondolhatok.
Addig alkotok, míg élve élhetem létemet.
Vagy míg az énemet átjárja a képzelet.
Hisz ha alkothatok vagyok igazán önmagam,
Mert bármikor leírhatom örömömet vagy gondomat.

Várva napkeltét, emelkedek fel én is.
Mert a kis idődet míg eddig haza voltál veled tölthettem.
Kihasználva a kis időmet beszélgethettem veled.
Közölhettem veled amit mindenképp akartam neked.
De várva vár most engem a jővőhöz való okulás, De a szabadságomat mikor tudom neked
alkotva töltöm el.
De remélve hogy én is érdekelt vagyok neked másokkal szemben.
Várva majd arra hogy majd te hívj meg egy. beszélgetésre.

Várva napnyugtát

Várva napnyugtát, nyugszom le én is.
Mert tudom hogy helyem nem jó itt.
De még kihasználom e helyzetet.
Hogy majd egyszer egy jobb helyre elmenjek.
Addig se pazarlok túl sokat három esztendő alatt.
Mert végigjárva egyszer előnyt adhat.
Hisz álmaim ezen már túl vannak réges rég.
Rég elveszett mint ősszel, fáról a falevél.

Várva a napnyugtát,
nyugszom le én is.
De a boldogság nem ér utól mégis.
Bánatom messzi hiányodból ered.
De tudom, jővődért teszel amit teszel.
De bánatom ettől még a magasba emel.
Mert néha egykedvűséged körül ölel.
A pillanat mikor e kín véget ér, nem tudom mikor jön el.
De bárcsak tudhatnék mindent, akár talán ezt is.
Bárcsak több lehetnék szemedben egy kicsit is.
De csalódva magamba olykor zavarva téged,
néha emiatt nem bírok helyesen cselekedni érted.

Várva napnyugtát, nyugszom le én is.
De az ég még ezután lehet szép is.
De inkább zuhanok az elmúlás homályába,
minthogy sétáljak a fájdalom macskaköves utcájában.
Fájdalom küszöbén hordozzák el lelkemet ,
Hogy végül majd semmivé vált lelkemet dobják el feledve.
De nem aggódva én, vetem le magam a tortúrába,
Mert tudom hogy senki nem ugrana utánam.

Kékelő ég

Szeretném a kékelő eget nézni és téged,
míg te már életem értelmeként éled létem.
Csend töri meg e pillanat hevét,
hol szavak nélkül is téve azért tudd hogy kedvellek.
Lehetnének ezek egyszerű szavak,
amik semmivé lesznek mint könnyek az zivatarban.

De számomra e szavak őszinte részemet képezve,
Komollyá válva teszi eggyé összképem.
Érthetetlen néha minden pillanat.
Nem vesznek el csak elfeledté válva halad.