Sötét fellegek

Cotard szindróma

Cotard szindróma:

Vagy "élőhalott szindróma" szerint a beteg azt képzeli magáról valójában halott, a lelkét vagy egy életfontosságú szervét elvesztette.

Egyes betegek az íz és szag hallucinációk jelentkezésekor azt gondolják, hogy testük bomlásnak indult, vagy a számukra elkészített étel valójában ürülék, szenny vagy éppen emberi hús. 

A fehér márványlapra a neve és két dátum van vésve. Ujjbegyét végig futtatja az arany betűkön. Egészen belemerül és észre sem veszi, hogy behunyta szemét, csak mikor az kipattan a hirtelen harangszóra.

Temetés.

Ő nem ezért jött a temetőbe, csak gyertyát hozott a nagymamájára. Kevés időt töltött a sír mellett, nem szokása az ilyesmi. Ellenben tudja magáról, hogy direkt húzza el az időt a gyertya meggyújtása közben. Nem akarja elhinni, hogy egyszerre lehet egyedül és társaságban. Esze ágában sincs hinni az ilyesmiben. Hogy őt éppen a nagyanyja nézné? Kizárt. Valahogy mégis kirázza a hideg és szempárok sokaságát érzi magán.

Összébb húzta magán a kabátot és elindul a kijárat felé. A tarkójánál bizsergés futott végig. Valami, ami mintha egészen a gyomrából szólt volna, ráüvöltött, hogy nézzen balra. Ekkor látta meg a csupasz sírkövet. Frissen ásott volt körülötte a föld, nemrég helyezhették ide. Egészen addig nem értette miért vonzza annyira magához, amíg elég közel nem ért ahhoz, hogy elolvassa, a saját neve és születési dátuma szerepel rajta.

Ezek után kezdett úgy tekinteni a gyomrában kavargó érzésekre, mintha férgek lennének. Szinte érezte mindegyikük apró mozdulatát, ahogy kifelé rágják magukat a hasából. Még egy utolsó pillantást vetett a márvány felületre, aztán egyenesen a kapu felé vette az irányt.

A lakótelepi ház előtt megveti a lábát. Kavarog benne a halál gondolata, szinte meglöki, hogy felboruljon. Ráadásul tőből zsibbad a bal karja.

Nem az a fajta ember, aki egyszeriben csak megbolondulhat, mert gyengék az idegei.

Fontos ember vagyok, rám számítanak, nem lehetek halott, ismételte egész úton.

Megengedhetetlennek tartotta, hogy ez vele megtörténjen. A legutóbbi dolog, ami kizökkentette a munkájától, az a hónapokkal ezelőtti balesete volt. Semmi kétsége afelől, hogy ez is valami újabb hülyeség. Akkor sem ment el sehova vele és most sem fog. Elmúlik. Ahogyan a munkában, ebben az esetben sem fog segítséget kérni. Ő a főnök.

Az egyedüli fény a szobában a hosszú fehér gyertya, ami csak az arcát és a közvetlen közelében lévő dolgokat világítja meg. Eredetileg a temetőbe szánta, de aztán rájött, hogy a nagyanyja ilyenkor mindig égetett egyet a lelkek nyugalmáért.

Most megeszem az ebédemet, gondolta gépiesen. Vagyis, nem. Nem eszem, nincs rá szükségem.

A tükörrel szemben áll, szürke pólója a nyakánál sötétebb a nedvességtől. Olyan bűz facsarja orrát, amilyet még nem tapasztalt. Minden eddigi szag az, amelytől eddig elkapat a hányinger. Az ujjával befogja az orrát és becsukja a száját is. Nem sokáig bírja így, ezért felhúzza a póló gallérját és úgy használja, mint egy maszkot. Nem jobb. A szag forrását kezdi keresni a fürdőben, majd sikertelenségében átmegy a szobájába is és rájön, hogy a bűz az egész házát ellepte. Olyan tömény és undorító, hogy újra a fürdőbe rohan és öklendezni kezd. Semmi nem jön fel a torkán, csak a gyomrát emésztő sav. Mikor már úgy érzi mindent kiadott magából, feltápászkodik, majd a mosdókagylóhoz sétál. A tükör feletti hideg fényű izzó furcsán sápadtnak mutatja bőrét. Jeges vizet pocsol az arcába, aztán dühödten szemléli az arcképét.

Csak elkaptam valami szöszt, nyugtatja magát.

Hosszú órák elteltével, mikor már minden zugot átnézett, rá kellett jönnie, hogy a szag forrása meghatározhatatlan. Maradni felér egy kínzással, menni viszont..kissé gyáva húzásnak tűnt elsőre.

Most viszont a kihalt sikátorok mellett elsétálva egész bátornak érzi magát. Elhúzza az orrát. Ismét ez a szag. Valami rohad idekint. Tele van vele minden. Hörögve kezd öklendezni ismét. A tüdeje kiszakad a helyéről és valahol a belsejében fészkelődik. Még utoljára az ösztöntől vezérelve mélyet szippant ebből a borzalomból, aztán a torkához kapva dől el egy fém kuka mellé.

Az a kevés ember, aki téblábol az utcán gyors léptekkel halad el a sikátor mellett. Ez egy jó környék, itt az embernek eszébe sem jutna, hogy esetleg részeg hajléktalanokba botolhat. Mert pontosan ezt hiszik róla. Részeg és hajléktalan. Egy lepukkant senki, aki nem tudta megállni a helyét a társadalomban. Senkit sem érdekel, hogyha itt helyben megfullad. Eszébe jut a csupasz sír, amit maga után hagyott. Senki sem volt a temetésén.

Már hajnalodik, mikor egy élő meleg kezének szorítására ébred. A férfi se nem kedvesen, se nem bosszúsan merd rá. Nem tudja mi is pontosan ez az érzelem. Olyan természetesnek veszi, hogy egy sírásó áll felette, hogy kirázza a hideg, mikor meglátja a szemétszállító egyenruhát rajta.

– A szag – mondja a munkásoknak – mi volt ez a szag?

Az egyikük fejcsóválva pillant rá. Az ő tekintete unott és barátságtalan.

– Gondolom maga. Úgy bűzlik, mint egy nyilvános wc.

Eltátja a száját. De hát ez a város! Megszagolja magát, hogy biztos legyen benne. Igazuk van, úgy bűzlik, mint az a nyers, véres húscafat, ami korábban egy szarvashoz tartozott, de tíz évesen az apja oldalán állva egyetlen mozdulattal eltulajdonította. Csoda, hogy meg bír valaki maradni mellette. A munkások folytatják tovább a dolgukat, ő pedig lassan a lakása felé tart.

A nappali, a mosdó és minden más a lakásban levendula illatot áraszt. Levetkőzik, aztán a történteket összerakosgatva mered maga elé a zuhany alól. Annyira sikálja magát, hogy felsérti a puha bőrt a karján és a hasánál, de még akkor is érzi magán a dögszagot.

Nem vesz levegőt. Már egy ideje ebben az állapotban van. Mióta kiszakadt a tüdeje nincs szüksége rá. Annyit nyelt ebből az izéből, hogy már nincs szüksége másra. A belsejében köröz, nem szabadul, akárcsak a lelkek Pandóra szelencéjében. Most, hogy nem eszik és nem lélegzik meddig élhet? Eddig egész jól megvan, az orrfacsaró bűzt leszámítva. Talán majd, ha az orra is leszakad nem kell elviselnie.

A temetőhöz megy, olyan közel a halál leheletéhez, ahogy csak lehetséges. Egy ideig hagyja a gondolatainak, hogy elszabaduljanak. Fel-alá sétálgat sötétedésig és mikor már csak néhány élő bóklászik a sírok között, megkeresi a sajátját és hátát a márványnak vetve felfekszik rá. A hűvös levegő körül fonja, a föld nyers illata pedig beissza magát a bőrébe. Sohasem gondolta volna mennyire kényelmetlen számára, hogy nem lehet két méterrel a föld alatt.